Balajthy Ágnes: Habár, főként pályád elején sokat foglalkoztál kortárs magyar irodalommal (Garaczi László monográfusa vagy), az elmúlt körülbelül két évtizedben elsősorban mégis Marcel Proust és Kosztolányi Dezső elhivatott kutatójaként tart számon a szakmai közösség. Az eltűnt idő nyomábanról magyar nyelven is számos tanulmányt publikáltál, és egy-egy önálló kötetet szenteltél a Pacsirtának, illetve az Édes Annának. Legfrissebb, 2024-es könyved viszont az Élő halál. Gyász, hagyaték és túlélet József Attilánál címet viseli. Mi vezetett Proust és Kosztolányi regényművészetétől a József Attila-kutatáshoz? És ami még fontosabb: járt-e számodra a Proust-, illetve Kosztolányi-olvasás olyan (akár a saját önképedet, értelmezői beállítódásodat illető) tanulságokkal, amelyek nyomot hagytak a József Attila-szövegekkel folytatott munkádon is? Az eddigiek folytatásaként vagy inkább újrakezdésként élted meg a könyv megírását?
Bónus Tibor: Ha nagyon röviden kellene válaszolnom a kérdésedre, azt mondanám, világ életemben egyes művek értelmező megszólaltatása foglalkoztatott, egy-egy szöveg mélyebb értelemben vett olvasásának lehetőségei. Valóban, kezdetben a kortárs irodalom volt leginkább az ember fókuszában, ami az aktuális érdeklődésen túl következett abból is, hogy leghamarabb és legkönnyebben a kritika műfaja és intézménye nyílt meg az irodalmi olvasást és vele az írást elsajátítani kezdő fiatal előtt, s engedte próbára tenni a frissen tanultakat. Pályakezdésem ideje, a 90-es évek, ma már látszik, nagyszerű időszaka volt a magyar irodalmi nyilvánosságnak: a folyóiratkultúra virágzott, s miközben az irodalom társadalmi szerepe alapvetően alakult át, a kortárs irodalom jelentős műveket produkált, amelyek kifejezetten hívtak az olvasás korábbi beidegződéseit felülvizsgáló, új megközelítésekre, melyek – persze nem előzmények nélkül – magát az olvasást, egy szöveg olvasását és olvashatóságát nem tekintették magától értetődőnek, hanem az irodalmi olvasás (legalábbis egy bizonyos szintig) megtanulható eljárásaihoz irányítottak, az olvasás reflektív műveleteihez és stratégiáihoz. Azokhoz vagy olyanokhoz, amelyek korántsem voltak még itthon széles körben elterjedve, olyannyira nem, hogy a Debreceni Egyetemen, ahová jártam, csupán néhány oktatónk aktív segítségére számíthattunk ezek értő elsajátításában (Dobos Istvánt és Szirák Péter barátomat kell itt feltétlenül megemlíteni, illetve a francia tanszékről Skutta Franciskát és Ádám Anikót, akik a narratív poétika és az irodalmi szemiológia alapműveit olvastatták szemináriumaikon). És hát lényegében az ún. kritika-vita is ezeknek a stratégiáknak a kritika intézményi keretében való érvényesítése miatt robbant ki, számomra eléggé váratlanul.
Az irodalomértés nyelvének kialakulásában Genette, Riffaterre vagy Roland Barthes elemzései mellett Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály munkái voltak ekkor a legfontosabbak a számomra, olyan magyar nyelvű irodalomtudományos diskurzusok eminens mintáiként, amelyek nemcsak az irodalmi szövegek nyelvi-textuális létmódját vették komolyan, hanem önnön értésmódjuk nyelvi feltételezettségét is. (Mihálynál, aki a nyelvtisztítás és a szélesebb körű érthetőség eszménye jegyében alakította értekező nyelvét, kevésbé volt ez látványos, mint Ernőnél, ki a szakterminológia fogalmiságából, a tudományos beszéd diszkurzív-logikai szigorából cseppet sem engedve dolgozta ki saját[os] nyelvhasználatát.) Annak elemi tapasztalata volt ez, hogy az irodalomtudomány tárgya nem áll önmagában, de a róla, az irodalomról, az irodalmi szövegről való beszéd horizontalkotó összetettségében képződik meg. Nyelvi létmódja ugyancsak nyelvnek van tehát kiszolgáltatva, következésképp az, miként olvasunk valamely irodalmi szöveget, egyáltalán, hogy miként kerül a horizontunkba, azon múlik, az irodalomértés mely nyelvén, nyelvein vagyunk képesek róla megszólalni. Ezt az elemi vagy radikális tapasztalatot – mely nagy elődök nyelvteremtő teljesítményéhez kapcsol vissza, Horváth Jánostól Barta Jánoson át Németh G. Béláig – mintha felejteni látszanék, a saját tudománytörténeti előzményeivel együtt, a jelenkor irodalomértésének aggasztóan széles köre, amely mintha leválthatónak, de legalábbis megkerülhetőnek tételezné az irodalomnak és az irodalmi olvasásnak a szemiológia, a hermeneutika és a dekonstrukció diskurzusaiban egyaránt affirmált specifikumát. Hol azzal, hogy az olvasást s az olvashatóságot természetesnek vagy evidensnek tekinti, hol pedig – ettől nem függetlenül – azzal, hogy az irodalmi szöveg irodalmi létmódjáról mond le könnyedén, illetve azzal – ami végső soron ugyanaz –, hogy e létmódot magától értetődőnek veszi, berekesztve a kérdezését (leginkább úgy, hogy a mondás módját, a poétikait mint az irodalmi ismérvét elválasztja a mondottól, még akkor is, sőt különösen akkor, amikor forma és tartalom elválaszthatatlanságát bizonygatja evidenciaként: hiszen ahhoz, hogy egyáltalán esély nyíljék meghaladni vagy kijátszani a forma instrumentalizáló, a meggyőzés retorikája szerinti elgondolását, a szemiológia, a hermeneutika és a dekonstrukció erre irányuló diskurzusai megkerülhetetlenek). Pedig az önmagát, saját (olvasása) feltételrendszerét, önnön működését és határait kérdező irodalom kánonja szorosan összefügg a saját olvasási lehetőségeire kérdező irodalomértés szüntelen kihívásával, amely az értelmező műveleteit, stratégiáit az egyedi művek megszólaltatásával – önmagára visszahajlásuk összetéveszthetetlen szingularitásának ellenjegyzésével – kell feltalálja újra meg újra. Valamely irodalomtudományos, -teoretikus diskurzus meggyőző erejét végső soron nem más, mint ez az (újra)értelmező potenciálja adja – mindig valakinek a kezén, egyedi eseményekként természetesen. Fontos itt: az egyediség nem az általános ellentéte, s nem jelent szimpla szubjektivitást, amennyiben a szinguláris mű (a)vagy szöveg értelemképző olvasása konszenzualitásra irányul, általános érvényre, amihez elengedhetetlen, ámde nem elégséges értelmező diskurzusok vagy paradigmák műveleti szabályainak, stratégiáinak elsajátítása és többé-kevésbé pertinens applikációja. A szöveggel mint önszerveződő invencióval együttműködő invencióra is szükség van, az értelmezés művészetére, mondhatni, ami, a művészet, innen nézve nem kizárólag a tárgya, s kivált nem az egyszerű oppozitív (műfaji) pólusa, hanem a konstitutív mozzanata egy önmagát jól értő irodalomtudománynak. Félreértések elkerülése végett érdemes újra kiemelni: a szóban forgó invenció nem a tudomány fogalmi és konszenzuális diskurzusának az odahagyása, az abból kilépés vagy eltávolodás (miképpen azt az esszé vagy a kritika műfajaira vagy akár az esztétikai ítélet redukálhatatlan szubjektivitására hivatkozva hangsúlyozni szokás), sokkal inkább az, ahogy a fogalmi nyelv, a fogalmak nyelve juttat el a saját határaihoz, amikor is az egyedi szövegek értelmező tapasztalatában az irodalomtudomány kérdésessé teszi és újra és újra fel kell találja önmagát. Az irodalomnak ezek a – mindig az egyes szövegek, irodalmi művek olvasásában történő – ellenjegyzései foglalkoztatnak mindenek előtt: úgy is, mint saját gyakorlat, és úgy is, mint jelentős értelmezők olvasásmódja, az erre irányított „metakritikai” perspektíva. Hiszen az erős teoretikus szövegek annyiban nem különböznek a primér irodalmi szövegektől, hogy – miközben az interpretáció médiumaiként viselkednek – azok is az értelmező olvasás ellenjegyzésére várnak, azaz nyelvi-diszkurzív szerveződésekként nem átlátszóak, sőt, bonyolult értelemalakzatok hordozóiként nem adják könnyen, magától értetődően önmagukat. (A diskurzuselemzés és kivált a retorikai olvasás szempontjai és gyakorlata már egészen korán segítette az embert nemcsak a „szekunder” szövegek szemléletszerkezeti absztrakciójában, de – és ez talán még fontosabb – ezen szövegek tetikus diszpozícióinak relativálásában, kijátszásában is. Abban, hogy azokra fokozottan mint nyelvi eseményekre lehessen tekinteni.)
Talán nem túlzok, ha azt állítom, kezdettől a szöveg, az irodalom, az olvasás (az irodalmi szöveg, az irodalmi olvasás) alapkérdései foglalkoztatnak, olyan kérdések, amelyekre nincsenek végső válaszok. Amivel persze nem vagyok egyedül természetesen, sőt, meglehet, akármelyik pályatársam, ha kérdeznéd, ugyanezt válaszolná erre; a nehézség azonban nem itt, e formális belátásban rejlik, hanem a kérdések előzetes megválaszolásának és nyitva tartásának az elválaszthatatlanságában, az ebből következő diszkurzív gyakorlatban, konkrét olvasási lépésekben, stratégiai döntésekben és műveletekben, amelyek nem intézhetők (el) egy felületes reflektáló szólammal. Mindazonáltal a magam akkori értéshorizontjában ezek az alapkérdések érdekeltek már a kortárs irodalom olvasásakor is, a Garacziról írott könyvemben például, aki abban az időben sokkal izgalmasabb prózát művelt, mint manapság, amikor valamifajta érett letisztultság jegyében éppen a nyelv szinkretikus eseményeitől kíméli meg a saját szövegeit, ezek szerveződését, attól, ami legsikerültebb műveinek védjegyét és felhajtó erejét – az értelmező olvasás valóságos kihívásait – jelentette. (Könyveit jelenleg a Termelési-regény felől olvasom újra, amelynek korszakos beszédművészeti invenciója, messzeható nyelvi ereje – bizonyos neoavantgarde hatások mellett – az ő prózáját [sőt a Parti Nagyét, a Kukorellyét, vagy éppen a Podmaniczky Szilárdét] is létre segítette, a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk szövegén is jól felismerhető nyomokat hagyva.) Az egyedi művek vonzása, a jelentősnek érzékelt szövegek megszólaltatásának nehézségei viszonylag hamar elfordítottak a kortárs irodalomtól, ennek szorosabb követésétől a mondott klasszikusok, köztük elsősorban Kosztolányi és Proust prózaművészete felé, amit aligha értenénk jól, ha pusztán a remekművek magukkal ragadó erejét látnánk benne. Azon túl, hogy nyilvánvalóan alkati, sőt idegrendszeri affinitás, ráhangolódás is szerepet játszik e választásokban (amit talán pontosabb kiválasztódásnak nevezni, amikor a mű vagy a szerzői korpusz, ha tetszik, egy jelentős egyedi írásmód választ ki téged s hívja ki benned, vagy rajtad keresztül a neki, azaz, ha szorosan vesszük, az önmagának való megfelelést), az ilyen formátumú irodalmi szövegben mint kézjegyben vagy aláírásban, mint egyedi műben vagy vonásban olyan sűrítő és formalizáló erő dolgozik, amely messze túlvezet önmagán, beláthatatlan kihívást jelentve az őt olvasó diskurzusok és stratégiák számára, önmaguk hatékonysága és – ettől elválaszthatatlanul – a kérdezése számára, és jelentve ugyanakkor a benne, az adott remekműben (mondjuk így, bár esztétikai konnotációi miatt nem szívesen használom ezt a kifejezést, amely e műveknek az értelmező megszólaltatásra utalt beszédkészségétől, ennek konstitutív és konszenzuálissá tehető mozzanatától segít elvonatkoztatni) összesűrűsödő irodalmi-nyelvi, sőt képzőművészeti s zenei, egyáltalán kulturális hagyomány (újra)olvasásának feladatát. Kosztolányival sohasem csak Kosztolányit, hanem a Halotti beszédtől Balassin és Pázmányon át Arany Jánost vagy például Baudelaire-t, Csehovot vagy Shakespeare-t is olvassuk, és még sokakat, amiképpen a Recherche-sel a középkori katedrálisok domborműveit (olvasó Ruskint), Carpaccio-festményeket, Balzacot, Flaubert-t, Racine-t, Molière-t, Baudelaire-t és Mallarmét, és még nagyon sokakat, Wagnertől Chopinig, Montaigne-től Anatole France-ig és tovább. (A Termelési-regénynyel Mikszáthot és Joyce-ot, József Attilát vagy magát Kosztolányit.) A látszólagos monománia tehát, az, amikor egy-egy hatalmas mű bűvkörébe kerülsz hosszú időre, korántsem puszta lemondás másokról, más művekről, hanem egy út alkalma hozzájuk, egy egyedi művön keresztül, amelynek ereje ugyanakkor abban áll, hogy saját maga lehetősége, e lehetőség gondolata van munkára fogva benne, egy önmagára visszahajló, azaz önreprezentáló vagy öntükröző mozgást (és szüntelen újraolvasást) generálva ezzel az önmagához, saját létéhez – s egyúttal az olvasás(á)hoz, az olvashatóságához – való viszonnyal. Derrida szavai pontosabbak és megvilágítóbbak lehetnek erről az érdeklődésről: „Az »erő«, amire a nyelv képes, az erő, ami előfordul, mint nyelv vagy mint írás, abban áll, hogy egy egyedi jegy ismételhető, iterábilis, úgy mint jegy. Elkezd tehát eléggé elkülönbözni saját magától ahhoz, hogy példaszerűvé váljék és így egy bizonyos általánosságot hordozzon. A példaszerű iterabilitásnak ez az ökonómiája mintegy magától formalizál. A történelmet is formalizálja és magába sűríti. Egy Joyce-szöveg egy alig körülhatárolható történet összesűrítése is egyúttal. De a történelem, a nyelv, az enciklopédia eme sűrítménye itt elválaszthatatlan marad egy abszolút egyedi eseménytől, egy abszolút egyedi aláírástól, tehát úgyszintén egy dátumtól, egy nyelvtől, egy önéletrajzi inskripciótól. Egy minimális önéletrajzi vonásban a legnagyobb potencialitása gyűlhet össze a történeti, elméleti, nyelvi, filozófiai kultúrának, és alapvetően ez az, ami érdekel.”[1]
Természetesen ezzel együtt érvényes az is, hogy az ekkora formátumú műveknek felhajtó erejükkel arányosan nagy, Proustnál egyenesen beláthatatlan a szakirodalma, amit a Recherche szövege esetében számomra a tanult nyelv behozhatatlan hátránya tovább nehezít; ezzel is összefügg, hogy míg az Édes Anna lassú (újra)olvasása „csak” néhány évet vett el az ember életéből, Proust művére egy élet sem lenne elegendő. Az előbbi megkötésekkel együtt beszélhetünk tehát arról, hogy egy életünk lévén választanunk kell, mely korpuszokkal, korszakokkal foglalkozunk életünk során, illetve hogy mely nagy művek újraolvasására vállalkozunk. Egy-egy nagy mű egyedi komplexitásának megfelelni próbálva az olvasás tehát rendre az irodalmat, a nyelvet, az esztétikai tapasztalot, ezzel együtt az irodalom, a nyelv és az esztétikai kívülét, jobban mondva a belül és a kívül, a nyelv és az (anyagszerű) médiumai ellentmondásos viszonyát, továbbá retorika és esztétika, megértés és érzékelés, olvasás és mimézis, nyelvi és nyelven kívüli (ön)referencia relációját érintő legfontosabb kérdéseket is aktiválja. Talán ez is magyarázza – s nem pusztán alkati tényezők –, hogy mindig is ódzkodtam a részleges, az adalékszerű, a részkérdésekhez hozzászólni, a szövegek tekintélyes értelmezésein úgymond csak kicsit, árnyalatnyit módosítani, azokhoz aprócska kommentárt fűzni álszerénységétől, és egyáltalán az ebben megnyilvánuló szemléletmódtól is, beleértve azt, amikor a hermeneutika parcialitás-elvét – igencsak félrevezetően – mintegy szó szerint veszik s értik félre, és voltaképpen már előzetesen lemondanak egy szöveg, egy mű olvasatának radikális megújításáról, ennek igényéről.
Balajthy Ágnes: De mit is jelent egy olvasat radikális megújítása? Miben áll ez a bizonyos radikalitás?
Bónus Tibor: Minden egyes művet, szöveget elemezve újra és újra másképpen feltenni ugyanazokat a(z alap)kérdéseket, ami nem egyszerűen a mű összetéveszthetetlen egyediségéhez (idomához és idiómájához) idomulást jelent, hanem – és talán nem túlzás ezt értelmező ellenjegyzéseim parafájaként számon tartani – egy végletekig szisztematikus és kitartóan érvényesített kérdezés, egy konzekvens és koherens diskurzus működésbe hozását, amely az adott mű idiomatikus vonásai nyomán, ennek formalizáló erejére ráhagyatkozva történik (lásd akár A csúf másik, akár A másik titok felépítését). Azzal együtt, hogy ez a szisztematikusság nem tételezi a totalizálhatóságot, amennyiben az olvasást itt következetesen az olvashatatlan teszi lehetővé, aminek következtében a szisztematikus megközelítés nem záródhat önmagára, mindenkor nyitott marad önmaga áthelyezhetőségére, kérdésességére, azaz, amennyire ez kivitelezhető, az önmagára zárhatatlansága mozgatja. Innen, illetve az egyedi jel vagy vonás eredendő iterabilitása felől válhat beláthatóvá az is, hogy a kialakult értelmező stratégia a maga kalkulálhatóságával nem ellentétes az egyedi mű eseményszerűségével (ahogy azt a teoretikus és tudományos formalizálást az olvasás szubjektív spontaneitásával szembeállító, máig széles körben elterjedt elképzelések feltételezik), azaz a kidolgozott „módszeresség” nem eltörli, elfojtja, felszámolja az egyedit és a kalkulálhatatlant, az általános nem lerombolja a szingulárist, épp hogy a lehetőségét teremti meg, hogy az, annak eseményszerű volta elérkezzék, hogy megnyilvánuljon. (Esterházy Termelési-regényében, ennek (meta)poétikájában többek között ez a programozott programozhatatlanság az, ami leginkább foglalkoztat.) Felfogható mindez úgy is, hogy a kontextusaiban eredendően kimeríthetetlen, ezek áthelyező végtelenségére nyitott szöveget mégis megpróbálni kimeríteni a kontextusaiban, (egy) az egyediségét kirajzoló kompexitásban, ami annyit tesz, mint e kontextusoknak a szöveg jelentéstani lehetőségeit előhívó, bevilágító erejét próbálni ki, tenni próbára, ami épp a szöveg kontextuális nyitottságának felszámolhatatlanságából, ennek belátásából következik. Hisz ha nem ez következnék belőle, akkor mi egyéb következhetnék? Talán, hogy lemondunk a kipróbáló kimerítésükről, a nem-olvasás jegyében? Vagy hogy – s ez végső soron ugyanaz – meghagyjuk a szöveget olvasatai eddigi kontextusaiban, azok rögzült sémáiban, melyek azt már előemésztették a számunkra? Az újrakontextualizálás mindig szöveg és kontextusa ellentmondásos relációjának működésére is kérdez itt, s a szöveg vagy a mű önmagához való viszonyát tartja szem előtt, amihez nagy, kanonikus szövegek esetén erős, tekintélyes értelmezéseinek szituálása, kontextuális felnyitása, ennek körültekintő és nehéz munkája is hozzátartozik.
Folytatás és újrakezdés sem pusztán ellentétesek innen nézve, ismétlés és esemény (kor)relációját másképpen érdemes elgondolni. Mindig, minden szövegelemzés újrakezdés, semmire nincs itt garancia, és ugyanakkor soha nincs abszolút kezdet, hiszen egyrészt a kanonikus művek recepcióját erős, a későbbi recepciót is kondicionáló olvasatok határozzák meg, melyeket nem lehet egyszerűen (csak) leváltani, másrészt az eddig elvégzett munka igenis hozzájárul az értelmezői diszpozíció és készség trenírozottságához. Az Élő halálban kétségtelenül valami egészen mást csinálok, mint korábban, mindenekelőtt amennyiben líráról eladdig viszonylag keveset írtam, még ha rendre olyan prózai műveket elemeztem is, amelyek voltaképpen lírai koncentráltságú, megalkotottságú, jelentéstani rétegzettségű vagy gazda(g)ságú szövegek. A költészet, a nyelv működésének eme legmagasabb rendű formája ökonómiájából és kontextuális meghatározatlanságának módjából következően is más értelmezői műveleteket és diszpozíciót követel, mint az irodalom többi műfaja. Folytatás, amennyiben az irodalomnak, az irodalmi szövegnek föltett alapkérdéseim nem változtak, legfeljebb kiterjedtebbek lettek: a filológia szövegfogalmát és annak határait, akárcsak a genetikus filológiáét (amely köztudottan francia találmány, s amelynek a Proust-korpusz a legtöbbet tárgyalt „bonctani bábuja”) már a Proustról adott olvasatok néhány darabjában megpróbáltam újraérteni, ami a Recherche elképesztően összetett és invenciózus önértelmező mozgásának – illetve e mozgás fontos mozzanatainak – a kommentáló feltérképezésére hagyatkozhatott: az érzékeléselmélet és az olvasás fiziológiája, sőt a figyelem fenomenológiája összekapcsolására az olvasással, a regényszöveg (ön)olvasásával, ami lehetővé tette, hogy a József Attila-könyv filológiai vizsgálódásai már egy többé-kevésbé kidolgozott szövegfogalomra támaszkodhattak. (Esterházy Termelési-regényének most készülő kritikai kiadása is ide tendál, amely úgy próbálja alkalmazni a genetikus karakterű kritikai kiadás kereteit, hogy közben annak szövegfogalmában alapvetően nem osztozik: egy genetikus kiadás, amely a genetikus szemlélet kritikájaként viselkedik – nem csekély kihívás, s e pillanatban legfeljebb remélni tudom, hogy a kívánt színvonalon sikerül kivitelezni.)
Sorolni lehetne azokat a további összefüggéseket, amelyek a korábbi munkáim kérdésirányai és a József Attila-könyv közti folytonosságot tanúsíthatják, az irodalmi szöveg történetisége, téridőbeli létmódjának ellentmondásai (ami e lírában – amivel, noha korábban legfeljebb érintőlegesen írtam róla, egyetemi szemináriumokon huzamos ideje foglalkozom – egyebek mellett a leginkább meglepett, az épp a teresülés és az időbeliség bonyodalmainak a szövegek önreprezentációját mélyen és nagyon konzenkvensen átjáró, meghatározó volta volt), beírottság és elhangoztatás relációjától olvasás vagy megértés és inskripció összefüggésein át a teresülő jel ismételhetősége és eredendő kontextuális nyitottsága, áthelyezhetősége következményeiig, archívum és szerzői név kapcsának kérdezése, a szöveg öntudata, illetve a benne megnyilvánuló vagy belőle kivetülő tudatok (nyelvi) létmódja, ennek határai, megképződésének feltételei, az eminencia, a tökéletesség tényezőjének működése az (irodalmi) olvasásban, hogy csak néhány, egymással szorosan összekapcsolódó kérdést említsek. Melyeket, ez döntő, mindig az adott szöveg hív elő, teszi fel illetve válaszolja meg a maga egyedi módján, helyettesíthetetlen jelentéstani-önértelmező működésével. A gyász és a testamentalitás például A csúf másik értelmező fókuszának is meghatározó témái, melyeket a Pacsirta szövege adott (fel) az olvasás számára, s egészen másként, más funkciók és mintázatok szerint, mint ahogy a gyász, például a munka mint gyászmunka, gyász és munka vagy akár testamentum és tanúságtétel az Édes Anna nyomán A másik titokban előkerül, illetve ahogy adott József Attila-versek a gyász, a hagyaték és a túlélet fogalmai mentén teszik hozzáférhetővé (ön)értelmező teljesítményüket az Élő halálban. Mindazonáltal az, hogy e legutóbbi könyv alcímében kiemeltek egész eddigi irodalomértelmező tevékenységemben ott munkálnak, nyilván túlmutat ömmagán, s talán túl azon is, ami az irodalmi szöveg elemi létmódja feletti kérdező rácsodálkozásból, ennek ismétlődő eseményeiből következik. Irodalom és halál olyan összefüggései felé, amelyekről Jacques Derrida szövegei, legkifejtettebben a tavaly nyáron kiadott titok és irodalom-szemináriuma (Répondre – du secret)[2] beszélnek, s amelyekre később esetleg lesz még alkalom visszatérni.
Balajthy Ágnes: Van még egy másik kérdésirány, ami összeköti az Élő halált a korábbi műveiddel: ez az önéletrajziság problematikája, ami József Attila esetében különösen megkerülhetetlennek tűnik. Itt is a dekonstrukció atyjának munkássága jelentette számodra a legfontosabb tájékozódási pontot?
Bónus Tibor: A Derridától imént idézett önéletrajzi vonás vagy inskripció iránti érdeklődés, az erre irányuló kitartó figyelem vagy kérdezés voltaképp már a Garaczi-könyvtől, de A csúf másiktól mindenképp meghatározza a munkáimat. Ami egyáltalán nem egyszerű, sőt, lehetetlenül nehéz kihívás, amihez nemcsak a honi, de az úgynevezett nemzetközi irodalomtudományos irodalomban sem sok előzményt s támpontot talál az ember. (Derrida olyan elemzéseit leszámítva, amelyek a La carte postale-ban vagy a rendhagyó és de Man által is emlékezetes módon nehezen olvashatónak minősített Glas-ban, a Demeure-ben vagy a magyarul is hozzáférhető Az idő adományában fejlenek ki, melyeknek ugyanakkor, kivált a hihetetlen invenciózus legkorábbi Glas-nak, az irodalomtudomány területén sem volt, különösen a szövegelemzés gyakorlatára nem volt, ahogy én látom, különösebb hatása, miközben feltűnő, hogy az irodalomértelmezést hullámokban reorientálni igyekvő legkülönbözőbb topic-ok, az animal studies-tól a biopoétikáig és tovább, rendre Derrida munkáiból merítenek, csakhogy nem szövegolvasása elképesztő finom és összetett s egyediségükben is mintaadó műveleteit tartva szem előtt, hanem filozofémákra redukált, tetikusan reprodukált diskurzusát.) Nem arról van szó ugyanis, hogy az életrajzi kontextus műértelmezésbe vonásának a strukturális szemiológia s az irodalmi olvasás széleskörű elterjedésével impertinenssé lett műveletei válnának újra affirmálhatókká, azok, amelyek ha nem is a szöveg beszélőjét (a grammatikai alanyt, azaz a lírai ént vagy az elbeszélőt), de a szerző-funkciót továbbra sem különböztetik meg az életrajzi értelemben vett szerzőtől, ennek empirikusan értett alakjától. Ezeknek a megkülönböztetéseknek az irodalmi olvasásra nézvést konstitutív érvényét, ami az irodalmi szöveg irodalmiságának és textualitásának elhatároló komolyan vételét jelenti, nem lehet egy róla lemondó fordulattal odahagyni, és – legalábbis a diskurzus konzisztenciájára és meggyőző erejére háruló súlyos következmények nélkül – az önéletrajzi és az irodalmi olvasás redukálhatatlan – logikai-intézményes, az olvasásmódokat és a szövegek státusát elemi módon meghatározó, egymást kizáró pólusokra épülő – oppozícióját sem lehet az összebékítés, illetve az egyensúlyteremtés jegyében, akár egy könnyed kontamináció révén feloldani (ahogyan például manapság az autofikció amilyen elterjedt, annyira tarthatatlan és végiggondolatlan, ha tetszik, szigorú [ön]olvasás nélkül használt fogalmát működtetik). Az irodalmi szövegek vagy művek önéletrajzi vonása, ahogy azt Derrida elgondolja, sem kívül, sem belül nincs a műveken, s egyszerre van belül és kívül rajtuk, egy maradéktalanul sosem keretezhető nyom gyanánt, amely nyom ugyanakkor csakis kontextuális keretezésével válik hozzáférhetővé, ami fel is számolja differenciális identitását. A lehetetlen nehézség tehát abban áll, hogy nyitva tartsuk az irodalomként keretezett szöveget s az irodalomolvasást saját kívülje, saját határai felé úgy, hogy közben nem függesztjük fel azt az életrajzi kontextus s más nem-irodalmi keretek puszta affirmáló érvényesítése révén, amelyek az irodalmi megkülönböztetést és a szöveg szövegszerűségét (s vele együtt nyelvi-retorikai és nyelvművészeti karakterét), sőt nyomszerű létmódját számolják fel s hozzák (referenciális) pozitivitásra. A Kosztolányi-regényekről írott értelmezéseimben is ott munkál ez a lehetetlen kihívás, ami az Élő halál elemzéseit talán még manifesztebben határozza meg (Proustnál, de erre most nincs tér kitérni, egyenesen az olvasás [ön]értelmező dinamikáját adja a szöveg fikciós és önéletrajzi kerete közötti eldönthetetlenség játéka, az egymást végtelenül keretező műfaji interpretánsok hihetetlen invencióval aktivált mozgása). József Attilánál ugyanis, ez köztudott, az életrajz mint – egyenesen az öngyilkosság eseményéhez elvezető – szenvedéstörténet referenciái már-már lefejthetetlen réteget vagy kontextust képeznek a szövegeken, ami egyszerre teszi nagyon nehézzé a tőlük való elvonatkoztatást az irodalmi-retorikai olvasás révén, és – talán még nehezebbé – ennek az olvasásnak a nyitva tartását az önéletrajzi vonásra, azaz arra az életrajzi kívülre, benne a szerzői alak kívülére, ami (s ezt tévesztették el a legkülönbözőbb életrajzi elvű olvasatok, beleértve az újabb keletű genetikus kritikát is) betölthetetlen vagy felszámolhatatlan hiányában, negativitásában hagy nyomot a művön, amelynek előfordulásszerű egyediségéhez is köze tételezhető – ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy a név, az aláírás vonására sosem zárulhat rá maradéktalanul az önelvűen tekintett irodalmi diskurzus, azok nem foglalódhatnak bele teljesen a szerzői névbe és a szerző-funkcióba, abba, amelynek ugyanakkor nem lehet nem affirmálni a megkülönböztető érvényét, máskülönben az irodalom textualitását és a nyelv létesítő erejét ignorálnánk, illetve instrumentalizálnánk.
Tehát ezúttal is egy diskurzus, illetve az irodalmi olvasás affirmálásának és kérdésessé tételének, ha tetszik, válasza igenlő nyitva tartásának lehetetlenül nehéz feladatáról van szó, aminek ellentmondásos műveletei könnyen találhatnak süket fülekre vagy vezethetnek félreértésekhez, leegyszerűsítő, egyoldalú magyarázatokhoz. Derrida hatalmas művének példája arra is figyelmezteti az embert, hogy a süket fülek és a félreértések programozva vannak, amennyiben például a dekonstrukció leválthatóságának, sőt meghaladottságának az irodalomtudományos mezőben (nemcsak a hazaiban természetesen) jóideje regnáló képzete egész egyszerűen a textualitás vulgáris – értsd: kérdezetlen, olvasás nélkül hagyott, nem-olvasott – fogalmára alapozza önmagát, ellene vetvén (minek is? a saját ostobaságának végső soron!) a szövegen kívüli legkülönbözőbb aspektusait, melyek iránti nyitottsága és érdeklődése vezetné túl, gondolja önhitten, a dekonstrukción. Azon tehát, amely nála sokkal megfontoltabb, pertinensebb, szubtilisebb – máig megértésre váró és kiaknázatlan – módon igyekezett számot vetni irodalmi szöveg és nem-irodalmi kívüle relációjával, ennek elgondolhatóságával és hozzáférhetővé tételével. Derridától és az ő hatalmas példájából lehet megtanulni azt is, hogy nem a sok olvasón, a széleskörű népszerűségen, hanem a kevés (előfordulásában ritka) jó olvasón múlik egy-egy nagy mű produktív továbbélése.
Balajthy Ágnes: Amikor megjelent Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájának utolsó kötete, Tverdota György a monográfiáról szóló előadásában emlékeztet arra, hogy a hatvanas-hetvenes években „az egyetemi ifjúság, majd a középiskolai tanárok szívét villámgyorsan meghódította egy olyan képlet, amelyet Németh G. Béla tanulmányai kezdeményeztek, pontosabban: vittek sikerre. A »kései József Attila« formulára gondolok.” Utána amellett érvel, hogy „a »kései József Attila« képletében rejlő töltet mára lényegében kimerült. Amit Németh G. Béla ebben a keretben el akart mondani, azt lényegében alighanem elmondta.”, és a Kész a leltár erényei között emeli ki, hogy a kései verseket mintegy reintegrálja az „érett József Attila” koncepciójába. Nos, mindehhez képest a te könyved főként József Attila legutolsó, közvetlenül a halála előtt keletkezett költeményeire összpontosít. Neked mi az álláspontod a „kései József Attila” értelmezői alakzatával kapcsolatban?
Bónus Tibor: Mielőtt megpróbálnék válaszolni a voltaképpeni kérdésedre, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk bele a Németh G. Béláról idézett Tverdota-megnyilatkozás implikációiba, ami bizony nagyon is visszahat arra, amit e nagy tekintélyű József Attila-értelmezők közötti viszonyról s az én munkámat ehhez, az ő értelmezéseikhez fűző viszonyról, konkrétan a „kései József Attila” alakzatát illető „álláspontomról” kérdezel. Nem kell megerőltetni a fülünket ahhoz, hogy kihalljék, a József Attila-filológus idézett szavaiban a hatás és formátum elismerésébe e hatást és jelentőséget egyúttal erősen korlátozó formulák íródnak: 1. Németh G. Béla korszakos irodalomtudományos és -történeti művének – az irodalomértés nyelvét és értéshorizontját alapvetően (át)alakító – József Attila-elemzései előbb az egyetemi ifjúság, majd a középiskolai tanárok szívét hódították meg, mondja; tehát mintha nem radikálisan az egész magyar irodalomértést, legfeljebb lelkes „amatőröket” érintene az ügy, s nekik is, ahogy ez már lenni szokott, a szívük (és nem a szellemük, az elméljük) van itt kiemelve érintettként, amit a pozitivista „tudós” felismer és elismer, de úgynevezett tárgyiasságával, itt még kimondatlanul, be is határol egyszersmind. 2. Hogy utána kijelentse, a képletben „rejlő töltet mára lényegében kimerült”. De mi is valójában a képlet? Nem egyszerűen, ahogy a filológus szavai sugallják, a kései József Attila kanonizálása, hanem az, aminek ez pusztán a következménye: a líraolvasás megújítása, a versértés újratöltése, ha tetszik, az önmegszólító és az időszembesítő verstípusok – ezek Németh G. Béla elnevezései, őelőtte nem léteztek – létértelmező diszpozícióján, ennek működésén keresztül. Miközben József Attila életműve felől – s ezt jelentené elsősorban, erre vonatkozik Tverdota szavaiban a képlet – ez egy bizonyos verscsoport és alkotói időszak fölértékelését jelenti, amit a filológus elismer ugyan, de egyből kérdésessé is tesz, mondván, szükség volt rá, de csak hogy a túlzás révén mintegy egyensúlyt teremtsen, hogy az addig mellőzött, elhanyagolt darabokra felhívja a figyelmet. Hallgassunk oda arra, ahogyan az érvelésben a „lényegében kimerült” formulája viselkedik: kimerült az a töltet, ami a kései József Attila képletében rejlett, nem volt ebben több, betöltötte feladatát, ráadásul Németh G. Béla – ki ekkor még élt és virult – sem tud már róla többet mondani, mindent elmondott. Ezt az aktát lezárhatjuk, hisz nem lehet már hozzátenni semmit (fontos implikáció: mások, kései utódok által sem [lásd: előbb az egyetemi ifjúság, akikből majd középiskolai tanárok lesznek, és, kérdezhetnénk, irodalomtudósok nem? ], akik ellenjegyeznék ezeket az elemzéseket), láttamozható, elkönyvelhető s ezzel napirendre is lehet térni fölötte. Ezért kell a kezdeményezte formulához gyorsan hozzáfűzni, hogy: s vittek sikerre, mert különös módon ezzel tudja azt sugallni, hogy mindez nem egy folytatható, nyitott, a líraértés kondícióit visszafordíthatatlanul átrendező, hanem egy befejezett történet. Villámgyorsan érkezett, elterjedt és el is múlt, ahogy az már az efféle, akármilyen hasznos, mégis egyoldalú képletekkel történni szokott – mondja az állóvíz megzavarását annak elülte után értékelő tekintély. Ha el lett mondva, ki lett fejtve, s ha sikere volt, másképpen mondva: ha érvényre jutott, akkor már ki is merült – mintha nem attól fogva kezdene el hatni, dolgozni, s provokálná ki, sőt hozná létre saját jövőjét a Németh Géza-féle diskurzus, mintha nem ekkor kezdene el töltetként funkcionálni, ha maradunk ennél a metaforánál, töltetként, amelynek felhajtó vagy akár robbanó ereje nyilvánvalóan nem az elmondásában vagy papírra jegyzésében merült ki, hanem a hatásában mint megnyitott jövőjében nyilvánul meg, s amely alapvetően változtatta meg, máig ki nem merítettként, a líraolvasást, s ezen belül József Attila olvasását. A kimondott vagy rögzített beszéd nem valamifajta végtermékként viselkedik, benne a nyelv beszédszerűsége munkál tovább, alakítva önnön kontextusát és kitéve ugyanakkor a kontextusai nyitottságának. Megkérdezhetnénk, hogy az az ún. filológus, aki így fogja fel a hagyományt, a hatást, a történetiséget, a hagyaték és az írás létmódját, időbeliségét, a diszkurzív eseményt (aki ezzel, ne legyen kétségünk, a Németh G. hatástörténeteként is értelmezhető s egyre kiterjedtebb József Attila-újraolvasás ignorálását tanúsítja aktívan), hogyan is lehetne képes ezt a hatalmas költőt, ennek elképesztően összetett önszemléletről tanúskodó művét érdemben megszólaltani? Legfeljebb abban a szerepben tetszeleghet (talán az egyetemi ifjúság és a középiskolai tanárok, no meg hát, nem utolsó sorban, a felszínes kulturális sajtó színe előtt), s tetszeleg is, hogy ő most már aztán, sok-sok, e mű kutatásával eltöltött évtized után, mindent, szinte mindent tud József Attiláról. És hogyne, semmi kétség, mindent tud, valóban, mindent, amit csak pozitívan tudni lehet, csupán a szó mélyebb értelmében olvasni nem képes ezt a költészetet, amit nyílván kívülről (kívül-belül) tud, álmából felkeltve idéz, s amelytől – szemben a cikkben laudált és gyászolt Szabolcsi Miklós értekező gyakorlatával (aki mintegy integrálta a József Attila-kutatásba a Németh G.-féle képletet) – féltékenyen igyekszik távol tartani a szoros és invenciózus értelmezéseket, egy szürke pozitivizmus jegyében, amelynek elsők között éppen Németh G. Béla József Attila-olvasatai, ezek töltetrobbanásai mutatták meg a kiáltó anakronizmusát és a tarthatatlanságát. A Németh G. Béla-féle értelmezések töltetei, szerzőjük halála után évtizedekkel is hatnak, s ott hatnak igazán erősen (robbannak nagyokat), azokban az olvasatokban, amelyekben immár jóideje a József Attila-értés megújítása, a legérdekesebb és a leginkább revelatív interpretációs események történnek, s amelyek ugyanakkor el is távolodnak Németh G. olvasásmódjától, túl is lépnek annak paradigmatikus keretein. Annak a keretein tehát, amelynek létük lehetőségét köszönhetik. Amikor kérdésed a kései József Attilához fűződő viszonyomat tudakolja, érdemes ezt az összefüggést is szem előtt tartani, ami tehát túlmutat önmagán, s aminél – de ebbe már nem mennék bele itt – ennek az anakronisztikus szemléletű József Attila-filológiának az önintézményesítő műveleteiről is beszélni kellene, az értetlen és a József Attila-szövegek köré vont bölcseleti-teoretikus diskurzusokban járatlan (ám annál magabiztosabb) kiadáskommentárokról, az emlékbeszédek, a költőről rendezett konferenciák belterjes-kisajátító működéséről, amivel néhány éltes József Attila-filológus (elég egy pillantást vetni a József Attila Társaság vezetőségére) önnön muzeális diskurzusába (nota bene: a versekre rátelepített üres közhelyek, ideológiák, sablonos félre- vagy nem-olvasások és kívülről felmondott biogrammák mauzóleumába [például: volt-e fasiszta is, nemcsak kommunista József Attila, mikor melyik volt és nem volt; miközben Marx-értésének artikuláltságához éppúgy nem férnek hozzá, ahogy freudizmus-képéhez sem!]) igyekezne belefagyasztani ezt az életművet. Érdekes jelenség, amihez hasonlót más kanonikus korpuszok körül nemigen lehet megfigyelni. Ennyit tehát nagyon röviden a kérdésedbe vont idézetről.
A kései József Attila képletéről szólva mindenek előtt azt mondanám, hogy sosem foglalkoztattak különösebben e költészetnek a különböző értelmezői kánon-alakzatai, amennyiben az egyedi elemzések meggyőző erejét mértem fel mindig elsősorban: Németh G. is verselemző műveleteivel hatott, s ezzel együtt azzal, ahogyan a létértelmezés bölcseleti kérdezését és a versbeszéd alaphelyeztét összekapcsolva újította meg a líraolvasással együtt a József Attila-olvasást, s rendezte át, kétségtelenül, ennek a költészetnek a kánonját. De én már fiatal egyetemistaként, sőt gimnazistaként találkoztam, számomra meghatározóként, ezzel a diskurzussal (egyetemi ifjúságként, ha tetszik, de értelemszerűen a 90-es években), minélfogva akkor még nem, csak jóval később mértem fel, mit is jelentett ez a líraolvasás és a József Attila-értés történetében. Valóban, magam is kései költemények elemzésére építettem a munkámat, de alapvetően reflektáló tekintet nélkül az életmű belső korszakolásának műveleteire, ezek előzményére. Persze a létösszegző s végrendelet-verseket, az (ön)gyász és a saját halál előrevetítéseit produkáló költeményeket – melyeknek olvasását az önnön költői hagyaték létmódjára, működésére vonatkoz(tat)ás révén a filológia s a szöveggondozás alapkérdéseivel igyekeztem összekapcsolni – hol is kereshetnénk elsősorban, ha nem e kései időszakban? A Majd és „változatai”, amelyek alapján – még csak egy tanulmányt tervezve – elindultam, a líra testamentalitását a variánsokként is felfogható, ám egyetlen végleges változatnak alá nem rendelhető szövegek értelmezési kihívásaival, az interpretáló olvasásukat a kiadás- és szövegfilológiai megközelítésükkel kötöttem össze szorosan, s ebben az összefüggésben figyeltem fel, némileg váratlanul, a búcsúvers lecserélődésének jelenségére a legutolsó kritikai kiadásban, ami az új búcsúvers (a Szól a telefon…) hasonló szempontok szerinti újraolvasására késztetett. A munka a később a könyv alcímében rögzített fókusz jegyében kijelölt versek (ön)értelmező lehetőségei, ezek bonyodalmai, bontakozó komplexitása igényeinek, megválaszolandó kérdéseinek, kifejtendő összefüggéseinek megfelelve terjedt ki további versekre, amelyek egyenként váltak fontossá az alakulása során. Előzetes tekintet nélkül arra, a költői életmű mely időszakából származnak. Előbb az Óh boldog az enigmatikus sorpárja („s e halott-fényű istentelenségben / önkoporsómban nemzem önmagam / anyámmal, aki…”), s vele aztán az egész költemény, s részben a variánsai, majd a Biztató az anya-problematika megvilágítása végett, egy kései átokvers, a Ha nem volt még halálos szerelem… az öngyilkos halál szcenikájának közelebbi analíziséhez, e két utóbbi egyúttal a pszichoanalitikus kontextus relevanciáját és határait is játékba vonva, majd – részben ennek következményeként is, a Zöld napsütés hintált… lett fontos, illetve egy kevéssé ismert s immár nem a kései időszakból, hanem a Medáliák idejéből, 1927-28-ból származó (páros) darab, a Két keserves, e költészet anyagszerű önértelmezését, ennek vonatkozásait elmélyítendő, ami a metabolizmus metapoétikai szerepének – pontosabban e szerep meglepően széleskörű érvényének – a felismeréséhez vezetett el, s azt is nyilvánvalóvá tette, hogy lényegi kontinuitás figyelhető meg e líra önszemléletében: erről a vonatkozó fejezetben elsősorban az Éhség című 1922-es vers rövid kommentárja tanúskodik, talán nem minden meggyőző erő nélkül.
Balajthy Ágnes: Ez az általad „lényeginek” nevezett kontinuitás azt is jelenti, hogy nem látsz jelentős különbséget az életmű utolsó szakaszában és az azt megelőző évtizedben született költemények esztétikai teljesítménye között ?
Bónus Tibor: Nem írnám alá fenntartások nélkül, hogy a 30-as évek minőségi váltást hozna s formátumkülönbséget mutatna a 20-as évtized költői terméséhez képest, amit, azaz a folytonosságot és a nagyon magas színvonalat az Éhség vagy a Tanítások mellet a Medáliák is példázhatják, melyek voltaképpeni olvasása a megannyi (bizony igencsak feledhető) kísérlettel el sem kezdődött még. Tagadhatatlan, hogy a 30-as évek hatalmas versek sokaságát hozza, amelyek azonban erősen kondicionáltak a megelőző évtized teljesítménye által: a Medvetáncba 1934-ben a költőnek, ki önmaga hallatlanul jó olvasójának bizonyult (ami természetesen összefügg a produkció aspektusával) volt miből válogatnia. A metabolizmus jelentősége annyiban is revelatív volt, hogy a pszichoanalízis kontextusát is az addig érvényesítettől egészen eltérő, a korábbi recepció számára fel sem vetődő értelmező funkcióba helyezte. Végül pedig a Nem emel föl című széles körben ismert, ám annál kevesebbet elemzett vers került fókuszba, amely talán a legközelebb áll a kései József Attila Németh G.-nél kifejtett képletéhez, s amelynek – először – a rövid, az Óh boldog az két fejezetnyi terjedelmű elemzésébe illesztett kommentárja elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy anyagszerű és metafizikai mély affinitását ebben a lírában megfelelő erővel demonstrálja, elemzése ezért kapott aztán egy hosszabb fejezetet kitevő kifejtést. Valahogy így alakult ki tehát, versről versre, a könyv felépítése, amiből talán az lehet a legfontosabb tanulság, ahogy az elemző diskurzus ki kell szolgáltassa magát a kiválasztott darabokból idővel kibontakozó jelentéstani folyamatok nem kalkulálható, első olvasásra sohasem felmérhető irányainak és bonyodalmainak. Annak, hogy egy vers, még ha nagyon ismerősnek tűnik is, ha kívülről tudjuk is, nem vehető ismertnek előre, azaz az idővel kibomló értelmezését, feltárandó jelentőfolyamatait megelőzően: csak olvasásának előre nem látható és kitartó műveleteiben tehetünk szert róla behatóbb, mélyebb tudásra. (Ezért, hogy mit sem ér a filológus mindentudása az értelmezés, a lassú olvasás ráhallgató türelme, egyszerre invenciózus és pontos műveletsora híján, mely – akárcsak Németh G.-nél történik – képes eseményszerűen megújítani a József Attila-versek ismerős vonásait.) Ha tetszik, olyan előzetesen meghozott és vak értelmezői döntéseknek, melyek indokoltságát, következményeit csak az elemzés programozhatatlan kalandja, eseményszerű kifejlése teszi, szerencsés esetben, hozzáférhetővé.
Tverdota megnyilatkozása esetében, ezt jelezni kell, az imént némileg egyoldalúan kerültek szóba kívülről tudás és olvasás összefüggései: a tanításnak a Születésnapomra című vers zárlatából emblémává önállósodott képzete („Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani.”) nagyon érdekes paradoxonokat rejt. Maguk a versek nyilvánvalóan nemcsak a költőről mindent tudó Tverdotánál tudnak többet, de lényegében minden olvasójuknál, strukturálisan, amennyiben intézményi, „tárgyszerű” rögzítettségükben, mű(v)i egyediségükben, idézhető és változhatatlan szövegként el vannak választva tőlük (sőt, már életében elválasztódtak a szerzőjüktől is, aki csakis az olvasóik között jöhet számításba ettől fogva, miközben szerzői neve mint aláírás éppen a szöveg[é]nek ezt a tökéletességét, minden olvasói perspektívától elválasztott abszolút öntudatát és egyben öntudat nélküli, ismételhető külsőlegességét referálja), s amennyiben az általuk, bennük tételezett „ideális olvasónak” aligha lehetséges megfelelni, mégse tehetünk mást, minthogy erre a megfelelésre tegyünk kísérletet, az olvasásuk tanulásaként, ami ellentmondásos relációban van megtanulásukkal, kívülről tudásukkal. Kívülről tudom, hordozom a verset – amiképpen a költő is valamennyi versét és azok változatait és még rengeteg további verset tudott és mondott kívülről –, a mondogatása, ismétlése, a visszhangzó szövegéhez való szüntelen visszatérés az olvasása tanulásának, a neki való megfelelésnek a feltétele, alapdiszpozíciója, miközben a kívülről tudása a feloldhatatlan enigmatikusságára emlékeztet, arra, hogy legyek bármilyen jó olvasója a versnek, vele titkot, egy – Derrida képletét ismételve – titok nélküli titkot adok tovább. Azt, ami ugyanakkor mégsincs önmagában, megszólaltatásaitól függetlenül, vagyis ami az erős olvasatai, ezek jelentésképző munkája nyomán lesz kanonikussá, s ami ezért mégse marad ugyanaz, még ha idiomatikusságában, szövegszerű inskripciójában változhatatlan is.
Balajthy Ágnes: Mint te is utaltál már rá többször, Németh G. Béla József Attila-interpretációi mindenképpen ezekhez az „erős olvasatok”-hoz tartoznak. Ha nem nyilvánítjuk ezeket lezártnak és befejezettnek, akkor hol nyithatóak fel, hogyan gondolhatóak tovább, milyen új összefüggések feltárására adnak lehetőséget?
Bónus Tibor: Kérdésed alkalmat ad a kései József Attila képletének és egyáltalán Németh. G. Béla olvasásmódjának a munkámban játszott szerepét egy rövidebben elintézhető és egy hosszabb érvelést igénylő összefüggést érintve megvilágítani. Németh G. elemzései – melyek nyilvánvalóan József Attila szocialista (dialektikus-materialista) kisajátításaihoz képest is éles fordulatot hoztak – a vallásosság kérdését, vele az Isten-kereső verseket is újraértékelik, ám különös módon úgy, hogy elválasztják azok Isten-képét a tételes vallásokétól, s a lét céltalansága, ennek belátó felismerése fölé költött egyéni Istenről beszélnek. Az Óh boldog az vagy a Nem emel föl olvasása azt tette számomra nyilvánvalóvá, hogy a költő Isten-képében és bűn-értelmezésében alapvető szerep jut az ószövetségi és az újszövetségi Istennek is, s egyáltalán a Szentírásra (legfőképpen a Teremtés könyvében elbeszélt bűnbeesés eseményére) tett allúzióknak. Ezek nélkül e versek jelentéstani működése és e líra önértelmezése a maga összetettségében bajosan lenne hozzáférhető. S hogy Németh G. számára miért maradtak rejtve ezek az allúziók, azt egyrészt a Heidegger ontológiájához közelített létértelmezés nagy nyomatéka, másrészt olvasásmódjának az irodalmi olvasás szemiológiai fordulata előtti paradigmája magyarázhatja,[3] ahonnan nézve akár az is érthetővé válhat, a Medáliák típusú versek miért kerülték el értelmező figyelmét. Ám igencsak félrevezető lenne pusztán a szemléletszerkezeti distanciát kiemelni, ha kérdésed nyomán munkámnak ehhez a meghatározó diskurzushoz, ennek örökségéhez való viszonyát kellene artikulálni. Hiszen az ontológiai dimenzió és a nyelv egymásra utaltságának elemi belátása, a nyelvi idióma fordíthatatlan, helyettesíthetetlenül egyedi teljesítménye a lét(ezés) s benne a saját élet univerzális (érvényű) megértésében; a halálhoz viszonyuló lét mint a kötészet, a költői beszéd alapdiszpozíciója – aminek az önmegszólító és a létösszegző meg időszembesítő versek a par excellence műfaji példái – mindez Németh G. Béla erős örökségét is jelenti, ami nyilvánvalóan irodalom és halál, irodalom és testamentalitás, irodalom és gyász, sőt irodalom és kísértetiesség, nem utolsó sorban pedig irodalom és titok különös kötéseitől, s munkáimnak az ezen összefüggések iránti elsődleges érdeklődésétől sem lehet független. Kérdezhetnénk persze: mi mást is tudna kérdezni magától, az irodalomtól az élő, aki a saját életére és az élet titkára, rejtélyére kérdez, ha nem a halált? Az élet titkára, rejtélyére kérdezés és az irodalom titkára, rejtélyére kérdezés között különös affinitás figyelhető meg. „A halál elvisz egy olyan titkot, az élet és a halál titkát, ami talán soha nem is létezett”[4] – mondja Derrida, akinél a titok nélküli titokként formalizált irodalom, a titok mögöttesét erendően nélkülöző titokként „definiált” irodalmi szöveg egyúttal a titok és a nem-titok különbségét, ennek vonását is aláássa, ami a „definíció” állítása és annak önfelszámoló negativitása közötti differenciát is omlékonnyá teszi. A halál és az ő semmítő – vagy archiváló – munkája éppoly mögéhatolhatatlan vagy éppen mögöttes nélküli titok, mint az irodalmi szövegé. A halálhoz mint a saját titkához való viszonya a Daseinnak – mondja Derrida a Lét és idő vonatkozó passzusait elemezve – egyszerre a titok konzisztenciája és inkonzisztenciája, „hiszen ez az abszolút titok semmi(cske) titok, olyannyira feltörhetetlen, hogy soha nem mutathat meg semmiféle tartalmat, semmilyen értelmet, semmi megmutathatót és semmit, ami ott lehetne.”[5] A halál és az irodalom kötése felől, amihez őt Heidegger ontológiája vezette el, különös ugyanakkor, hogy Németh G. széleskörű újraolvasó s ennek nyomán rekanonizáló művében Kosztolányi csak fokozottan és viszonylag későn kap kitüntetett státust, s a nagyon nagyra értékelt József Attila-költészet mellett nála eleinte sokkal fontosabb szerepet visz Babits lírája, amit talán egyszerre magyarázhat a szójátszó és „díszített” versbeszédtől vett távolsága (Németh G. A szegény kisgyermek panaszai és a Számadás ciklus közötti lírai termést nem tekintette jelentősnek) valamint – ismét csak – olvasásmódjának paradigmatikus határai, amelyek mintha Babitshoz, az ő irodalomszemléletéhez közelebb szituálnák az irodalmár értéshorizontját, mint ahhoz a Kosztolányihéz és József Attilához, akik egy szemiológiai utáni horizontból korukat messze meghaladó irodalomolvasónak bizonyulnak.
Ez így, az interjú műfaja kijelölte keretek között, a kijelentések absztrakt-általános szintjén marad, távoli, utalásos relációban azokkal a konkrét, szövegelemző műveletsorokkal, amelyek e kérdések és viszonyok összetettségét, az affirmációt és a távolságtatást, a meghaladhatatlant és a korlátait a maguk történő voltában – és meggyőző erejével – hozzáférhetővé tehetnék. Az interjúban értelemszerűen csupán beszélünk valamiről, ami valahol másutt történik, amennyiben egy irodalmi szöveg értelmező megszólaltatása, ennek szövegi, sőt szövegszerű eseménye nem foglalható össze néhány állításban (vagy akár, mint azt a doktori értekezéseknél előírják, felállított tézisekben), az érvelés felépítése, az értelmező lépések, műveletek egymásba kapaszkodó sora, a jelentőfolyamat kibontakozása, azaz az egyedi szöveget elemző szöveg a maga helyettesíthetetlen egyediségében, amely a meggyőző erőt hordozza; a gondolat mozgása, ha tetszik. Éppen ezért, kétségtelenül szokatlan módon – kihasználva, hogy ennek a beszélgetésnek előzetesen nyitva hagytuk a terjedelmi korlátait és részben a diszkurzív kereteit is –, most, az írásbeli interjú műfaját talán – legjobb reményeim szerint – nem annyira megtörve, mint inkább tágítani, áthelyezni próbálva, arra tennék itt, lehetőleg tömören, de egy minimális kifejtettségi fokról nem lemondva, kísérletet, hogy egyetlen szövegpéldán demonstráljam, mit is jelenthet a halál(ra ítélt élet) és az irodalom között emlegetett kötés, ennek Németh G. Bélától is megörökölt jelentősége, azokkal az aspektusokkal együtt, melyek az erre nyíló horizontot el is különböztetik az irodalomtörténészétől. A példa egy közismert vers közismert szakasza, a Babits róla (az 1933-as Esti Kornél-kötetről) írott kritikáira felelő Kosztolányi-vers, az Esti Kornél éneke szinte elcséplet, mert ugyanazon – a szöveget a vitahelyzet sugallta tetikusságból következően is kijelentéselven értő – ellentétező sablonok jegyében kommentált úgynevezett búvár-hasonlata. Az Élő halálnak a Nem emel föl-ről írott fejezete egy lábjegyzetben hivatkozza a Kosztolányi-költeményt, és egy jól ismert másik vitaszituációt, a Babits és József Attila közöttit is felidézve Kosztolányi és József Attila szemléletmódjának rokonságát hangoztatja, az Esti Kornél énekét a Szappanos víz pretextusaként kommentálva, mindezt a sár egyszerre ontológiai és nyelvi (ön)reprezentáló funkciójához, ennek sokatmondó bonyodalmaihoz illesztve. A „búvár-hasonlat” jelentéstani elemzésébe a könyvben nem adódott tér belebocsátkozni, e demonstráció ezt is pótolhatja. Németh G. egyébként Kosztolányi-elemzéseiben – egy rövid felsoroló említést leszámítva – nem szól erről a versről, melynek az egész kötetanyagát, a Számadást a 20. századi magyar költészet csúcsteljesítményei közt, a kései József Attila lírája magasában tartja számon. De mindenek előtt idézzük ide az ominózus versrészletet, amely egy elképesztően összetett beszédhelyzetet felállító és jelentéstani viszonyokat produkáló költeményből való, s amelynek kommentárja, ha már ezt az interjút választotta keretéül, rögtön alkut kell kössön e szövegkörnyezet bevonása és az erről való kényszerű lemondás között. Íme a szempontunkból fontosnak ígérkező szakasz:
Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.
A költemény önreprezentáló tendenciáját, nem annyira megszokott módon, rögtön a beszédhelyzet és a retorika nyilvánvalóvá teszi, méghozzá az önmegszólítás alakzatával, ami ezúttal nem a Németh G.-féle verstípus értelmében veendő, amennyiben nem egyszerűen egy beszélő alany címezi önmagához a szavakat, hanem a versben beszélő hangján keresztül végső soron a vers szólítja meg itt önmagát, ami egy paradox időbeliséget, az önmagát egyszerre megelőző és követő versbeszéd vagy versszöveg képletét adja ki. Ennek bonyodalmaiba, amelyek nyelvi és nyelven túli, nyelvi és nyelven kívüli ellentmondásait is aktiválják, nincs mód itt belebocsátkozni, amiképp a(z ön)megszólító önértelmezés felszólító modalitásából adódó komplexitásokba se: a vers szövegét alkotó s eközben a versre magára irányuló, ezt saját mibenlétére és minéműségére utasító, őt mintegy (ön)értelmezőn alakító felszólítás miközben tehát ennek „testét” képezve mintegy egybeesik a verssel, éppen leendő és létező között a vele mint beszédaktussal előfeltételezett differencia következtében el is különbözik saját inskripciójától. Ezzel is a felületszerű beíródás és a szemantikai mélység, a szöveg és a rá irányuló tudat elválaszthatatlanságában is ott munkáló szakadékra, ennek áthidalhatatlanságára emlékeztetve, valami olyasmire, amihez a Németh G.-féle olvasásmódnak, amely a versbeszédet egy önmagának jelenlévő tudat összeszedhetőségében, ennek kötelékében tartotta elgondolhatónak, nem lehetett hozzáférése. „A céda életet fesd, / azt, ami vagy te, tettesd, / királyi ösztönöddel / ismersz-e még felettest? / Az únt anyag meredt-rest / súlyát nevetve lökd el /s a béna, megvetett test / bukásait a szellem / tornáival felettesd.” Az idézett sorok imperatívusza és a maga fölötti hatalmat, felettest nem ismerő dal (kérdve) tételezése között is olvasásra szoruló feszültség figyelhető meg, ami aligha független a testi(es) anyag fölé emelkedő szellem ellentmondásos létmódjától, attól, ami a szakasz idiomatikus hangzását kiadó s szemantikailag a testiességtől elvonatkoztatásra felszólító rímekbe (fesd, tettesd, felettest, felettesd), ezek hangtestébe belehangoztatja a test szóalakot, a nehézkedő rögzítettség és az ezt leküzdő mozgás ellentétét, ennek egyedüli érvényét vissza is vonva. A tettetés továbbá – összhangban a királyi ösztönnel – nincs kikényszerítve itt valami külső körülmény vagy fölöttes erő által, ráadásul nincs hozzátartozó mögöttes titok, olyan, amit az irodalmi szöveg elhallgatna. Az a szöveg, mely eleve szimulált beszédként keretezi önmagát, olyan „hazugságként”, amely nyíltságával hárítja el magától az etikai ítélet ódiumát. Ám most mindezekbe egész egyszerűen nincsen mód belemerülni, miként a dalra vonatkozó képzetek egymást váltó sorába, ezek komplex összefüggésébe sem.
A beszédaktusok működéséhez annyit még, hogy a versben beszélő – Esti Kornél ő, egy költött alak, aki egyúttal a szerző életrajzi alakmása is: lásd ehhez az első fejezetet, a születési dátumuk és külső megjelenésük közötti valószerűtlen koincidenciát, a köztük megkötött szerződés ellentmondásos működését – egyszerre előzi meg, strukturálisan, a saját beszédét és lesz ugyanakkor a produktuma (alanyi funkciója, referenciális kivetülése) ennek a beszédnek, melynek egy pontján ezt olvassuk: „s élj addig, míg a lélek, / szépség, vagy a szeszélyek, / mert – isten engem – én is, / én is csak addig élek.” (Kiem.: B. T.) Ki is beszél itt kihez, és ki esküszik itt, egy különös beszédaktussal, élete és/vagy túlélete tartamára, ennek maradéktalan egybeesésére a másik, a megszólított életével és túléletével, aminek a végessége fenyeget, s ami így nem jelent örök életet („vagy szappanbuborék fenn, / szelek között, az égben”, illetve: „könnyű, örökre-játszó”, ahol utóbbi szerkezetben az öröklétre apellálás, egy eredeményében nyitott tendencia emelheti ki a szüllepsziszt), s ahol a halandók életébe beleírott kontratemporalitás látszik elhárulni, ami másfelől éppen hogy feltételeződik a megnevezett általános fogalmak életének az egyes emberi életeken túli, ezeken átívelő létmódját megidézve: „s élj addig, míg a lélek, / szépség, vagy a szeszélyek”. A vers beszélője arra az egybeesésre, azonosságra esküszik, ami az irodalmi szöveg önmagát tételező és önreferenciális létmódjából következik (a beszélő és a vers egyszerre, együtt kelnek életre, életük és haláluk, amely fölött nincs, nem lehet hatalmuk, egymástól elkülöníthetetlen), és magától értetődő adottságnak tűnik fel, olyannak, amire fölöslegesnek látszik esküt tenni, hitelesítő beszédaktust, mely a nyelvnek azt a deficitjét hivatott korrigálni, hogy képtelen egyértelműen jelölni a beszélőnek a saját megnyilatkozásához, ennek igazságértékéhez való viszonyát, s mely így a szöveg és a benne beszélő redukálhatatlan különbségére emlékeztet. Miközben az eskü – amelynek formájában a nyelv „voltaképpen önmagát korrigálja” – épp egy önreferenciális mozgásban törekszik „a beszélő és az általa előadott megnyilatkozás összefüggését” stabilizálni. „Az eskü azt az egyetlen (fiktív) pillanatot igyekszik megragadni, amikor a beszélő azonos lesz a beszédével, jelen lesz a beszédében, amikor a nyelv (a beszélő test) és az ész (szív stb.) érintkeznek egymással.” S fontos paradoxona abban áll – teszi hozzá Kulcsár-Szabó –, hogy „az eskü maga nem bírhat tartammal, nem tartható ki – miközben éppen ezt, valamiféle időbeli állandóságot igyekszik előállítani.”[6] A személyes névmás deixisének megismétlése („én is, én is”), egyszerre utalva az eskü pillanatának kitartottságára és ennek lehetetlenségére (egy olyan költeményben, amely a keletkezés és az ismételhetőség ellentmondásos viszonyában reprezentálja önmagát), ennek az én-nek, a vers beszélőjének az önmagára záródását és önmagára zárhatatlanságát, önreferencialitását és heteroreferencialitását egyidőben nyilvánítja meg. Ennek további következményeit – például az önéletrajzi vonásra, a szöveg kívüljének és belüljének ellentmondásos relációjára – azonban itt nem tudjuk követni.
Noha egyáltalán nem független ettől, mégis fontosabb most az Esti Kornél-kötetről írott Babits-kritikában tartalom és forma következetes elválasztása, a semmi, üres, súlytalan, ötletszerű, jelentéktelen tartalom és az érzéki hatásánál megragadott stíl vagy forma, ennek öncélú atletizmusa, verbális gimnasztikája, amely az ellentéte a súlyos tartalomnak ügyetlen formában, azaz végső soron tartalmatlanság vagy könnyű tartalom virtuóz formában. „S nyilván, ha a mondanivaló sűrűbb és súlyosabb, a forma eleganciája alig lehetne ily rög nélküli és gáncstalan; nyelvünk nélkülözné ezt a csodát és mintaremeklést” – írja a tekintélyes kritikus. Babits mintha forma és tartalom között egy különös kötést tételezne, mikor az elokvenciaként értett formát a súlyosabb tartalom ellenében látja kicsiszolhatónak, ami ugyanakkor annyit tesz, hogy a tökéletes forma ad mégis valamennyi súlyt – sokat nem, hiszen a súlyos tartalommal a megismerés mozzanata van itt elvitatva – a jelentéktelen tartalomnak. Fordíthatnánk ezt úgy is, hogy a tartalom súlyának láncait ki kell hajítani a léghajóból a forma felívelése érdekében, ami minden retorikus megszorítása, a pólusokat relativáló gesztusa mellett, ezek ellenére fenntartja azok értékhierarchiáját.[7] A formával azonosított nyelv és a nyelvtől végső soron elválasztható tartalom masszív feltevése után a Kosztolányi stíljéről, magas szintű nyelvművészetéről áradozó Babits két ponton is megkérdőjelezi egykori barátja nyelvészeti kompetenciáját („Az író minden érdeklődése, egész a nyelvészeti és tudományos kíváncsiságokig [!], helyet kap itt; a novellák között kettő is van, mely voltaképp burkolt nyelvészeti elmélkedés.” „Nagyszerűen tud magyarul, s bárhogyan ítéljük meg nyelvészeti dilettantizmusát, egy pompás eredménye mindenesetre van: a saját stílusának tökéletes megtisztulása, meggazdagodása, megedződése.” [Kiem.: B. T.]). A babitsi olvasás – amely képes élvezni a módot, ahogyan adott téma meg van írva – nagyvonalúan el tud vonatkoztatni a témát illető szerzői inkompetenciától is, sőt a nyelvművészettel kiváltott érzéki élvezet maga feledteti el vele ezt és egyáltalán a novellák tematikus ürességét és súlytalanságát: „észre sem vesszük koronkénti hígságát”. A kritikus egyértelművé teszi: nem a lét(ezés) legkülönfélébb területeit érintő, elgondolkodtató igazságokat olvas, nem ilyenekért olvassa az Esti Kornélt, hanem a „líráért”, ami a témák mögött van, idegcsillapító kábítószerként, ópiumként, mely puszta érzéki élvezetet okoz (mint akinek „napi ópiumadagja elfogyott” – panaszkodik). A nyelvi megalkotottság és a(z akár a létre, akár magára a nyelvre magára [vissza]irányuló) megismerő érték ilyesfajta előzetes elkülönítése bajosan képes megfelelni a Kosztolányi-próza implikálta olvasói elvárásoknak, s ma már aligha kell bizonygatni, hogy nem érhet fel – bármily szisztematikus tudás, egyetemi katedra és a poeta doctus (ön)képe lebegjen is a szemünk előtt – az Esti Kornél írójának nyelvszemléletéhez s vele az irodalmi szöveg működéséről és az olvasásról körvonalazódó elgondolásához.
Ám épp arról van szó, hogy ennek általános belátása még nem elegendő, ha az olvasás praxisa nem képes kidolgozni s működtetni „tartalom” és „forma” interpenetrációjához, egymást keretező mozgásukhoz (a tartalom a forma, a forma tartalom – ahogy Kosztolányi mondja) a hozzáférés módjait. Nagyon nehéz őket nem elválasztani, miközben magától értetődőnek tűnik az elválaszthatatlanságuk: az iskolás felismerés nem elég, az olvasást kell tehát újra feltalálni és vele a nyelvhez, ennek működéséhez való viszonyt, ahogy azt többek között verselemző és nyelvészeti tárgyú írásaiban Kosztolányinál, és kritikáiban József Attilánál megfigyelhetjük (például a Babits-pamfletnek nevezett kritikában, ahol a költői képek jelentéstani kapcsolataira hagyatkozva olvas). Az Esti Kornél éneke ezt az olvasást, saját mélyebb értelemben vett olvasását kihívva adja fel a leckét annak a Babitsnak, akinek – éppen nyelv- és irodalomszemléleti korlátaiból következően – nincsen, nem lehet hozzáférése e szöveg voltaképpeni működéséhez (sem). A búvár-hasonlat értelmét abban a példaértékben szokás rögzíteni, hogy a mélység elvárása, az általa lekötött figyelem vakká tesz a felületszerű formára, amelynek ez a mélység ki van szolgáltatva, nem lévén más, mint a nyelv effektusa vagy illúziója. Az irodalmi szöveg: „mélységek látszata”; nyelvi referencia tehát, amit hiába is keresnénk a nyelven, a szövegen kívül. Az irodalmi szöveg mögött, amit – amelynek referenciális dimenzióját, világát – a nyelv tételező-evokáló ereje, hatalma produkál, nincs semmi megragadható, semmi pozitív tartalmazott, az semmiként minden, illetve mindenként semmi („légy mint a minden, / te semmi.”, majd: „légy mint a semmi, / te minden”). S végső soron ez magáról a nyelvről is elmondható, mely a kommunikáció ubikvis médiumaként szinte semmi, alig észrevehető, és ugyanakkor minden, meghaladhatatlan, s ilyenként egyszerre értéktelen és a lehető legértékesebb: folyton eltűnik és az irodalmi műalkotás anyagaként monumentalizálva, keletkezését s a nyelv szüntelenül változó használatait túlélve fennmarad. Ám ilyenként is mozog, folyton mozgásban van, ergonként is energeia, mondhatnánk Humboldt nyomán. Az Esti Kornél énekében a tenger példája („tengeren a fölszín”) a víztükör képzetét s a víz áttetszőségéét is játékba hozza, nem is beszélve a víztömegéről és a mélységéről, melyek mind a nyelv, a szöveg és az olvasás önértelmezését mozgósítják itt. Eszünkbe idéződhet a víz és a jel meg a nyelv analógiája Hegelnél, az Enciklopédiában: előbbi az anyag világában, utóbbiak pedig a szellem dimenziójában játszák a szélső pólusok közötti közvetítés szerepét, miliőt (a)vagy médiumot képezve számukra. A nyelvi jel attól az, ami, hogy elutal önmagától, s ennyiben egyfajta áttetsző felület, önfelejtő médium is, amely egyúttal prizmaként is viselkedik, azaz nemcsak forrása a fénynek, s nemcsak beengedi azt, de meg is töri és vissza is veri (a nyelvi jel nem pusztán láttat, hanem látható is: „látó, de messze-látszó”), ami azt is jelenti, a felület ha átlátszatlan is, nem maradhat mégsem csak felületszerű, hanem a mélybe mutat, saját túljához. Ám erről a referenciáról, amely nélkül nyelvről sem beszélhetnénk, az irodalmi szövegben kiderül, hogy nincs, nem létezik és tehát nem hozzáférhető a szövegen kívül. De a búvár nem – vagy legalábbis nem feltétlenül – erre a kívülre akar rátalálni, azaz a mélység nem – vagy nem feltétlenül – erre vonatkozik, hanem a jelentésre, az irodalmi szövegben megképződő értelemre, arra, melynek a keresését egyetlen olvasás sem adhatja fel, s mely strukturálisan feltételezi a szöveg szövegiségétől való elvonatkoztatást, a rajta való túlhatolás mozgását. „Mit hoz neked a búvár, / ha felbukik a habból? Kezébe szomorú sár, / ezt hozza néked abból.” – ha e sorokat kijelentéselvűen s az értelmüket tudakolva olvassuk, amihez a képekben megdermesztett nyelvi referenciához kell elérkeznünk, a nyelvi anyag felületi játékának képszerű kioltásához, akkor úgy jutunk el a fentebb vázolt példaértékhez, a búvár (nagy) képéhez s vele a merülés tarthatatlanságához, hogy lényegében mi magunk is megismételjük a búvár tévútját, a búvár(lás)t mint tévutat. Ám lehet-e másképpen, ha a nyelvet, a nyelvi jelet maga ez a referenciális, önmagától elutaló mozgás, a mélység kijátszhatatlan illúziója adja? Az, amihez a versben beszélő s általa létesülő alanynak az előzetes, a versbeszédet megelőző létét is kénytelen vagyunk feltenni.
Amikor tehát a vitahelyzet úgy olvastatja az Esti Kornél éneke című poémát mint Kosztolányi feleletét Babits kritikájára, akkor – és szinte mindig így is értették a búvár-hasonlatot, lényegében már azzal, hogy így nevezték s tekintettek rá, beledermesztve egy irodalomtörténeti sémába, egy szemléleti sablonba, lényegében Kosztolányi szellemétől idegen módon, sőt, lényegében Babits szellemében – azt egy állásfoglalásaként olvasták – ahogyan mondjuk a kérdésed az álláspontomról érdeklődik, történetesen a „kései József Attila” értelmező alakzatával kapcsolatban –, egyfajta vélemény, doxa gyanánt, amivel egyet lehet vagy nem lehet érteni, és amiről, aminek az igazságáról a vers meg akarna győzni bennünket, olvasókat. És kétségtelen, a vers működteti ezeket a hatáselemeket, amennyiben ellentétező retorikája akár egy búvárcsúfolóként is olvashatóvá teszi, a búvártól vett távolságát – amely a Babitstól, az ő szemléletmódjától vett gúnyos distanciának tűnik fel – leértékelő formulák sora hozza létre: kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell, fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe./Minden búvárnak oly nagy a képe. Kosztolányi versének szemmel láthatóan nagyon rossz véleménye van Babitsról, a búvárról, Babitsról mint búvárról, ennek fontosságtudatáról, humortalanságáról, buzgó és önelégült (esztétikai) ítélkezéséről, ami nem is olyan elrugaszkodott jellemrajz erről a tekintélytudatos irodalmi potentátról, már ha hajlandók vagyunk így olvasni: és hajlandók vagyunk – a vélemény, az álláspont, a könnyű meggyőzetés vagy az újrafelismerés (ennek önmagával azonosuló, önmagának elégséges volta, narcizmusa) rendre erősebb, mint az olvasás, amely nehéz, körülményes, kockázatos és bizonytalan. És hát maga Babits sem tett egyebet, mint a Könyvről-könyvre rovatban a véleményét, az álláspontját írta meg az Esti Kornél című kötetről, amit a szó mélyebb értelmében bizony nem olvasott. Akár még azt is meg lehet kockáztatni – az egykori kritikatörténeti dolgozatot (Babits és Kosztolányi mint [egymást] olvasók), ahol idestova három évtizede hasonló következtetésre jutottam, akkori munkahelyemen felháborodott visszhangok fogadták, amelyek már e nagy klasszikust érő kritikus hangokon megütköztek, ám az idő távlatából még inkább látszik számomra ennek pertinenciája –, hogy a szónak ebben az értelmében Babits Mihály nem olvasott szövegeket (nem szövegeket olvasott; amihez fontos, ez az olvasás nem függ a műveltség kiterjedtségétől, amihez Babitsnál még az irodalomelméleti tájékozottság is hozzátartozott, hanem mindenek előtt a nyelvhez, a szöveghez fűző(dő) reflektáló-gyakorlati viszonyban, e viszony gyakorlatában mint (ön)refletálásban nyilvánul meg), nem fért hozzá ahhoz, amiből itt, Kosztolányi versében leckét kap. Feladványt, ha tetszik, amit nagyon-nagyon nehéz olvasni, és amihez másfelől, a feladvány, az olvashatatlan feladvány részeként, meg is kapja az útmutatókat, amihez persze már előzetesen kellene (tudnia) olvasni, s így ez a lecke, az útmutatóival együtt, túl korai és túl késői a számára. (Hasonló időszerkezet ez, mint az önmagát megszólító versé, amely egyszerre előzi meg és követi saját létesülését.) Pár évvel később, Kosztolányi halálakor írott megemlékezése is tanúsítja, nem volt hozzáférése ahhoz, amit itt valójában meg kellett volna fontolnia.[8] Nem is neki szól, nem is az ő (nem)olvasására apellál a vers, amelyet neki írott feleletként szokás érteni, amivel az irodalomtörténet csupán a szöveg nem-olvasását prolongálta huzamos időre, minden elismerő azonosulásában is késleltetve az Esti Kornél énekének jövőjét, ennek elérkező eseményeit. Mondhatni, az olvasás a kijelentéselvű diszpozícióval szembeni gyanakvással, egy a referencia felé törekvő tetikus viszony felfüggesztésével, ennek legkülönfélébb módjaival kezdődik. Németh G. Béla, ahogy azt a József Attila-versekről adott elemzései tanúsítják, a kijelentéselvet legfeljebb a mondattan szülleptikus föllazításaiként gondolta felfüggeszthetőnek (inkább Jespersen és Leo Spitzer, semmint Saussure nyelvértelmezésének jegyében), a jelentő játékára vagy a tropológiai mozgásra alapozott szemiózis – semmi meglepő nincs ebben – kívül rekedt még az olvasói horizontján.
A saját dalaként a dalához szóló, ezt megszólító beszéd önreferenciája a neked névmást magára a versszövegre mutatóként teszi azonosíthatóvá (egyszerre ennek jövőjeként és múltjaként), amely szöveg mint mutatott nem egy jelenlétszerű önmagában nyugvás, hanem egy jelentő mozgás, olyan, amit a jelentésre vagy referenciára, azaz a saját túljára mutatás alkot, s ami az önreferenciában a külsőt és a belsőt, a felszín kívülét és a jelentett mélységét látványosan és bonyodalmasan fordítja egymásba. Ami legalábbis arra int, hogy a búvár jelentő felszínétől sem tanácsos, búvárként, végleg eltávolodni, inkább a pólusok egymásba fordulását követve újra és újra visszatérni hozzá, s az olvasás tévútjaként referencializáltakról, ennek tetikus (s ekként önkioltó) igazságáról visszairányítani a jelentésképző figyelmet a jelentők játékára, ennek akár a szintaxis kereteit kijátsszó működésére. Ezt nevezi Derrida a tetikus referencia felfüggesztésének, ami az irodalmi olvasás feltétele, Gadamer pedig az irodalmi szöveg par excellence szövegiségét ismeri fel e körkörös, az önmagától elutaló textushoz permanensen visszavezető mozgásban, amit a kívülről tudással illetve a szöveg kimeríthetetlenségével is összeköt. Búvár – e magyar kifejezés (amely a bújik, búvik igéből alakult ár képzővel, tartalmazva ezzel a felület alá hatolás mozzanatát – állapíthatná meg a nyelvbúvár, aki a nyelvet alkotó szavak történeti mélységét kutatja az aktuális használat, a szinkron nyelvállapot térszerű felületétől elvonatkoztatva, ennek mögé hatolva mintegy) nem merül ki a búvárruhás, a vízalatti világot s benne értékes kincseket kutató merülő alak képében, de – a kényszeres alábújás, alámerülés képzete mellett – olvasható egy névszói összetétel gyanánt éppúgy, mint predikatív szerkezetként: 1. búból álló vagy búval (értsd: szomorúsággal) teli vár, búból emelt építmény vagy erődítmény, 2. bú vár, azaz bú (értsd: szomorúság) lesz a részed, előbb vagy utóbb, az vár rád, elkerülhetetlenül, lévén ezt mintha egy gnóma mondaná. Mindez nem más, nem több, mint a nyelv differenciális létmódját kitevő nyelvi forma véletlen és felületi effektusa, benne a vár homonímiájával, ami nem egyszerűen a búvár jelentéseit sokszorozza meg vagy mélyíti el, hanem a megnyilatkozás (kérdés és válasz) szintaktikai homogenitását is megbontja, alany, állítmány és tárgy predikatív rendjét is felforgatva természetesen. A „Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból?” sorok ennélfogva nemcsak a kérdést, hanem a rá adott választ is rejtik, ahol a búvár egyszerre az alany, az állítmány és a tárgy: bú-vár vagy, azaz sárból emelt test, sárból vetett erőd(ítmény), s épp ezért bú vár, a sárlétbe visszavető megsemmisülés, pontosabban az efölötti (ön)gyász, aminek a halál vet majd véget, s mindkét képlet a sár nyomatékát adja, az élet mindenének és semmijének az anyagát, a semmi anyagot: „Kezébe szomorú sár, / ezt hozza néked abból.” A sár szomorúsága nyilvánvalóan nem önmagában van, hanem a hozzá való viszonyban, a benne kifejeződő reménytelenségben, ami nem más, mint a sár önmagához való viszonya: a sárból teremtett és a sárba visszatérő ember öngyásza, sőt iszonyata („fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe” – erről akár a Medúsza-fő is eszünkbe juthat, az, ami a Marcus Aureliusban nyíltan megnevezve kerül elő: „őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / medusa-valóság kőiszonyatját”), aki saját sárlétének titkát, e sárlétet mint titkot csodálja (aki egymagában „csoda és megcsodáló”), s aki a sár értéktelen anyagában egyúttal a legértékesebbet ismeri fel: az élet megismételhetetlen és helyettesíthetetlen egyszeriségében az élet abszolút, mindenek fölött álló értékét. Csak az élet innene van, a két sárlét közötti csoda evilági titka, kizárólag ez adhatja az élet fölbecsülhetetlen értékét, amitől a rajta túlra helyezett minden képzet, a túlvilág, a transzcendencia képzetei csak megfosztanák az életet. Aminek a gyásza, az eredendő (ön)gyász – s ennek az összefüggésnek az egész könyvben döntő jelentősége van – az élet intenzitása felfokozásának, értéke felsrófolásának a közege is egyben. A szomorúság vagy ha tetszik, a melankólia és a lehető legnagyobb életöröm egymás korrelátumai. Ennek felismerése nem mellesleg a Kosztolányi-féle tragikum Németh G.-nél kifejtett működésének áthelyezéseként is olvasható akár: „a lét intenzitásának felfokozásával, életteljességgel, ha mindjárt csak egy percnyivel is szembeszegülni a megsemmisüléssel, legyőzni a nem-lét totális ürességét, egyediség nélküli voltát, örök mozdulatlanságát.”[9]
A semmi túljának és a semmi túlnak a kérdése s vele a halálnak a mibenléte azonban korántsem ilyen egyszerű, amennyiben élőkként, élő tanúként ki vagyunk zárva belőle, minek következtében az életen vagy a halálon túliról (ennek létéről és nem-létéről, (a) nem-lét(e) miben(-nem-)létéről) sem tehetők sem igaz, sem hamis kijelentések: „Ne mondd te ezt se, azt se, / hamist se és igazt se”, ismeretlenségéről, amelyre rendre negatív formulák vonatkoznak, nem tehetők pozitív állítások, olyanok, amelyek egyszersmind ne omlanának be, amelyek megállnának („titkát ki-nem-beszélő, / röpülő, meg-nem-álló”). A dalhoz intézett felszólítás itt is olyat irányoz elő, ami különben is elkerülhetetlen: az állítás megalapozhatatlanságát, ami verifikálhatatlanságával együtt képezi a cáfolhatatlanságát is: az állítás felbukkanása és (f)elbukása nem különíthetők el egymástól. „Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból?” – a szülleptikus ige a búvár fölbukkanásába, körvonalazódásába, alaki kikülönülésének mozzanatába belehangoztatja elbukásának, összeomlásának és eltűnésének jövőbeli eseményét, amit a test bukásaként nevez meg: „s a béna, megvetett test / bukásait a szellem tornáival felettesd”, s amit egyúttal a mélyben kutakodás hiábavalóságához csatol: „lenn nyög, botol a lánctól”. A búvár és a búvár szó testének felbukkanása elkülöníthetetlen mindkettejük, a jelölt alak és a nyelvi jelölő bukásától, összeomlásra ítéltségétől (ami utóbbi esetében a feloszthatóságát, újraoszthatóságát is jelenti, méghozzá a sárhoz hasonlatosan, amely feloszthatóság [bú-vár] éppen a búvár alak bukásra ítéltségét erősíti meg). Az irodalmi szöveg túlja vagy mögöttje és a halál túlja vagy mögöttje, ezek hozzáférhetetlensége közötti affinitást mintegy eltéveszthetetlenné teszi az Esti Kornél éneke, amely ezzel is irodalom és élet, szöveg és (túl)élet hihetetlenül összetett relációját rajzolja föl, ahol az állítás a saját ellentétébe fordulhat, s ahol a predikáció elemei nem rendezhetők el egy stabil szintaktikai láncban, miközben a költemény egyáltalán nem látszik megbontani, grammikailag, saját kijelentéselvű homogenitását. A szomorúság és a bú a magyar nyelvben (is) összefonódik a nehézkedés és a fizikai értelemben vett mélység, egyáltalán a gravitáció képzetével, elég néhány közmondást és szólást ideidézni ennek tanúságául: A búnak fenekére esett; Búnak eresztette a fejét; Nem tud hová lenni bújában – ez utóbbi kevésbé a nehézkedést, inkább az elbújásnak a búvár kifejezésben is ott munkáló képzetét erősíti meg. A dal láthatósága és nyilvánossága ellentéteződik így a lényegét a mögöttjében elrejtettként kereső búvárral. Fontos, hogy nehézbúvárról van szó a versben, másról nem is lehetne, lévén – megbúvárolva a búvárkodást, ennek történetét – könnyűbúvár abban az időben még nem létezett, s természetesen az öltözet, ennek tekintélyes súlya is ide mutat, az, amely a nehézkedés szó szerinti és metaforikus értelme(i) közötti átmeneteket is biztosítja: fontoskodó-komoly fagy, ahol a fontosban etimológiai alapokon is ott hangzik a font, a fontol, úgy is mint latol, mérlegel képzete, a mérlegelt, a megmért súllyal együtt (kesztyűje mint a mázsa – ahol a mázsa, akárcsak a font, mérőeszköz és súly egyszerre, a mérés eszköze és tárgya – akárcsak itt: „csoda és megcsodáló” – elkülöníthetetlenségét hangsúlyozva, azt, aminek másfelől az elkülönítettségét, a szemlélő ember és a szemlélt sár redukálhatatlan különbségét a kesztyű nyilvánítja meg) pedig az élet értékelésének mozzanata, nem elválaszthatóan itt az irodalom és az irodalmi mű értékének kérdésétől. Attól, amit Babits (minden mentegetőzésével együtt nagyon is malíciózus) kritikája tartalom és forma ellentétére illetve súlyos és könnyű témák megkülönböztetésére alapoz, amivel szemben Kosztolányi (verse) egy sokkal összetettebb, ellentmondásaival dinamizált s kérdésességében meghagyott nyelvszemléletet és nyelvi működést mutat fel, nem függetlenül az élet értékének paradox elgondolásától, a túlnak és az innennek, a transzcendesnek és az immanensnek (tehát: egyszerre az élet és a halál túljának és innejének, valamint a nyelv, az irodalmi szöveg túljának és innenjének) a feloldhatatlan bonyodalmaitól.
A búvár szóalakból tehát a jelentő játékával előbukkanó jelentéstani lehetőségek mint konnotációk felbontják a mondat szintaktikai keretét, zeugmákként viselkednek, melyek azonban egyáltalán nem irányítanak messzire, afféle önkényes koincidenciák gyanánt, az elsőre adódott szemantikai mezőtől. Szomorú sár – ez a szintagma az első sorra (konkrétan a búvár szóra) felelő keresztrímként nem egyszerűen a búvár által felhozott anyagot nevezi meg, azt, ami kutakodása végén a kincs helyett a kezében marad (nem könnyű amúgy, ha jobban belegondolunk, a víz mélyéről sarat felhozni, hisz azt a víz kimossa a kézből, szinte semmit sem hagyva benne, ami szimbolikus-morális értelemben lényegében nem vagy alig különbözik a sártól), hanem magának a búvárnak az anyagát, úgy is mint a szó és úgy is mint a szó jelölete anyagát, ha tetszik, a búvár pleonazmusaként segít olvasni a benne mint jelentőben (átszellemített anyagban) megbúvó jelentéseket. A jelentés dologi (képi) referenciájának és a jelentő szóalak önreferenciájának ezt a kettős mozgását számos vonatkozásban és tendenciózusan működteti az Esti Kornél éneke, amihez egyetlen példa még: „gyümölcshéj remek ruhája” – szülleptikus szerkezet, amelynek többszörös önreflexiójában ugyanúgy lehet szó a gyümölcshéjről mint a gyümölcs (remek) ruhájáról, és a gyümölcshéjről (a szóalakról) mint a gyümölcshéj (remek) ruhájáról, ami értelemszerűen a nyelv anyaga és a nyelv által jelölt anyag közötti reláció bonyodalmait is játékba hozza, konvencionális és természeti, önkényes és motivált eldönthetetlenségeit. A búvár tehát a lét és a nem-lét titkát és a nyelvi műalkotás, a szöveg titkát egymástól elválaszthatatlanul kutatja és egyben inkorporálja, s éppen ezzel demonstrálja az ontológiai univerzális érvényének az idiomatikus nyelvből, ennek jelentéstani lehetőségeiből kibomló működését. Nemcsak a költemény igazsága lefordíthatatlan, hanem a magyar nyelv (egymást átjáró) teste és szelleme az, olyan idiómát képezve, amelyre a költészet visszamutat és egyúttal a legjobb lehetőségeit aknázza ki. A „szellem tornái”, amelyeknek a test bukásait feledtetniök kell, a legnagyobb átszellemültségükben sem nélkülözhetik tehát a testiséget, amire már maga ez a metafora is emlékeztethet.
„Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezébe szomorú sár, / ezt hozza néked abból.” – a tárgyra irányuló kérdésre a felelet predikációjában a sáré a tárgy funkciója, melynek vonatkozási mezejét az önreferencia tendenciája (mit hoz néked, dalom?) kitágítja, illetve áthelyezi: a habból fölbukó búvárt a nyelvi artikuláció eseményeként, a jelentő kikülönüléseként téve olvashatóvá, azaz a búvár szóként az ő sárszerű, mert újraosztható anyagával (jelentő testével), a maga megfoghatatlanságában (amit tehát a fölbukás szüllepszisze is megerősít), ami pedig – hisz a búvár maga is, dologként és szóként is, szomorú sár – az önreferenciát, ennek példaértékét kiterjeszti a habból/abból rímpárra is. Az abból a habból van, az abból szó (vonatkozó névmás) a habból szóalakból vonódik vagy különül ki, akár a sár a habból, egyszersmind nyomatékosítva a differenciális nyelv(i jel) artikuláló és reartikuláló erejét, a jelentést képző differencia szinte semmijét (ami éppenhogy a minden). Az „ezt hozza néked abból” sor deiktikus anaforáival egyébként is az első sorok elemeinek grammatikai megismétlése, mintegy a (variatív) ismétlés nyelvi felületére is vonatkoztathatóvá téve, önreprezentatívan, a kérdésre adott választ. Gyanítható ennyiből is már, hogy a vízfelszín, avagy a habok felületi játéka és a vízfenéket alkotó sár között felállított ellentét sem egyszerű képlet, miképp a tánc és a víz mélyén botló búvár vagy a dal repülése és a gravitáló test közötti sem: az egymást kizáró pólusoknak a kijelentések retorikájában is színre vitt cseréje ezeket az ellentéteket is destabilizálja, megmutatva felállításuk és beomlásuk egyedijűségét, azaz ellentmondásos korrelációjukat. „Semmit se lát, ha táncol / fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, / kesztyűje, mint a mázsa” – e sorok nem mondják (meg), hogy a búvár azért nem lát semmit, mert a víz alatt, akár a fölkavarodó sártól, akár a mélységben elhaló fénytől, sötét van, vagy azért nem lát semmit, mert a felületen nem, ott sem látható semmi, lévén hogy a fényes vizek tánca elvakítja a szemlélőjét, amely felület mögött (a víztükörben) a búvár így nem fedezhet fel semmi megragadható, stabilizálható mögöttest. (A mondat ugyanakkor megengedi, hogy a vízalatti sötétségét a vízfelszín játszó fényeinek látható világosságával ellentétezzük [ennek értelmében lenn nem látni semmit, fönn viszont igen, s a búvár azért nem lát, mert a felszín játékának szemlélése helyett a mélybe berül], ám ha a „táncol fényes vizek varázsa” önmagában láthatóságát feltételezzük, az nem lehetne egyéb, mint a nyelv önértéken vett és az igazság- vagy referenciális mozzanatától elválasztott formának az érzéki dimenziója, az, ami a babitsi olvasást, annak forma/tartalom ellentétét ismétli meg.) Ami azt is megakadályozza, hogy a víztükröt szemlélő önmagát pillanthassa meg, Nárcisz módjára, a vízben (amit a „minden búvárnak oly nagy / a képe” sorok is felidéznek közvetetten). A referenciális kontextualizálás (mint vizuális stabilizálás) eme nehézségei is már a vízfelület elvakító táncának részét képezik, ennek az effektusai (amitől az ellentétpárok érvényesítésével a tetikus, parafrasztikus olvasás, a vitahelyzet emlékezetével, hajlamos eltekinteni). A megpillantott kép(é)be beledermedő Nárcisz megidézett alakja magával vonja a mitológiai történet szerinti páralakját, Ekhót, akivel az összekötöttsége egyúttal az elválasztottságukat példázza, s ami nyelvi kép és hangzás ellentmondásos relációját is segíthet megvilágítani itt. Ekhó a hang ismétlő(dő) visszaverődésének az aspektusát emeli ki, azt, ahogyan a hozzá intézett beszédre ennek megismétlésével felel, úgy, hogy az elismételt hangzásba a válasz elkülönbözését kódolja bele, ami többszörösen is példázza, önmagára visszahajló módon, a lírai szöveg konstitúcióját. Emlékszünk: a versben megszólított dal („Indulj dalom…”) lényegében a saját visszhangjaként esik egybe s különbözik el mégis önnön megszólításától; a szöveg olvasása nem hagyatkozhat másra, csak a rögzített s változhatatlan vers permanens ismétlésére, visszahangoztatására, s ennek eseményeiben hívhat elő újabb és újabb jelentéstani összefüggéseket, amelyek tehát ugyanazon szövegnek az elismételve megváltozó válaszait képezik végső soron. Nem utolsó sorban pedig az eredendően ismétlő, visszhangzó létmód, a szöveget alkotó visszhangzó ismétlődés a nyelvi elemek hangzó újratagolását is végzi, az egymásban visszhangzó szóalakok külső és belső rímeket kirajzoló effektusaival.
A jelentők hasonlóságára és differenciális játékára hagyatkozó s ehhez a ritmikus hangzás effektusait fokozottan kiaknázó versbeszéd (ha tetszik, Kosztolányi oly sokat kárhoztatott rímjátékai, tautogrammái) mindenek előtt a hang vakságát s a vak hang konstitutív szerepét példázhatja a képszerű jelentések vagy referenciák képződésében: ahhoz, hogy a versben bármit is láthassunk, bármilyen referencia is kirajzolódhassék, előbb meg kell vakulni. A hang médiuma nélkül, amelynek a láthatatlansága következtében nem felelhet meg természetes módon semmiféle kép vagy idea, nem létesülhettet volna (konvencionális) nyelv, amely a jel motiválatlanságára épül. Az időbeli hang azonban nem önmagában alkotja a nyelvet, de a(az artikulált és ismételhető) hangkép ellentmondásos térbeliségeként: ezért is lehet, hogy a vakság a fény térbeli mozgásához mint tükörjátékhoz kapcsol vissza. Ráadásul a dal (ön)megszólításaiban a mélység és a magasság, a levegőég („fuss a kerge széllel”) és a víz – Saussure alapműve erre is segíthet ráterelni a figyelmet – nemcsak ellentétes, hanem érintkező és ekként tükörszerűen és materiálisan egyaránt össze is tartozó közegek, amennyiben a tenger kékjében az égé tükröződik, s amennyiben a tenger felszínét a szél mozgatja, s a víz mozgása a szél önmagában láthatatlan mozgását teszi láthatóvá, amely szél ugyanakkor a vízfelület fényjátékának is (egyik) aktora, miközben a beszéd légmozgása és a nyál egyaránt részt látszanak venni – tropologikusan is – a dal alakításában és/vagy alakulásában. Nem mellesleg a nyomatékosított ellentétük, amely a materiális és a szellemi, a testi és az éteri kettőseire hagyatkozik, itt se maradhat szimpla oppozíció: „Indulj dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd, / aki nyomodba köpköd: / a fájdalom.”, a dal nyomába köpködés magának a dalnak a rímszerű szerveződését nevezi meg, mely dal tehát a saját nyomába is köpköd, mielőtt (illetve akként, ahogy) a záró sor rárímelne – a szemantikai-kijelentéselvű ellentétet a nyelvi történés önértelmezése voltaképpen visszavonja, figyelmeztetve ezzel is a nyelvnek az immaterialitásában is materiális kondicionáltságára, ennek szövegalakító szerepére és funkciójára. A tenger (nagysága és állandó mozgása: a „fényes vizek varázsa”, ha tetszik) mindezen túl a nyelvi jel jelentésének, ha tetszik, a tartalomnak az őt az adott nyelvi szisztémában – s ezzel együtt az adott szövegben – körülvevő, differenciális helyét, a helyét mint diffrenciát „kijelölő” többi nyelvi jelet, illetve az ezeknek a beláthatatlanul nagy tömegétől függő létmódját is példázhatja. Azt, amit Saussure a jelölttől és a jelentőstől elválasztva a nyelvi értéknek nevez, s ami újra, egy másik összefüggésben nyomatékosítja többek között a jelölő testének testetlen negativitását is.
Materiális és immateriális létmód ellentmondásos mozgása arra is figyelmeztet, hogy a nyelvi jelentő vakvéletlene és a jelentés önleíró igazsága közti alku („Tárgyalj bolond szeszéllyel” – és bizony ez a sor sem tud egyszerűen csak illusztrálni valami tézist, mivelhogy ő maga is sokértelmű szüllepszisz egy önreferenciális mozgásban: 1. a dal, a fénnyel s öntudattal átvilágított s világító dal tárgyal[jon] a bolond szeszéllyel, azzal, amit talán a nyelvi jelentők játékának az őt, a dalt alkotó vakvéletlenével azonosíthatunk 2. a dal az, ami nem értelmesen, hanem bolond szeszéllyel tárgyal – valakivel, de kivel? nyilván önmagával, lévén a bolond szeszély is ő maga, amihez, ennek felismeréséhez már az értelem nyelvet konstituáló mozzanatát is tételezni kell) ebben a saját magát értelmezve létrehívó (felszólító-leíró) költeményben fölöttébb komplex, ellentmondásos „dolog”. Talán nem is kell különösebben bizonygatni ezek után, hogy a végletegig vitt rímelés és szójátszás Kosztolányinál korántsem a lírai hangzás és a díszítettség afféle túlhajszolása, hanem a vers önmagára visszahajló interpretatív mozgásának a médiuma, amely akár a szüllepsziszek vagy a metatézisek (például: villan és van) és más alakzatok révén a kijelentéselvű olvasásban alapvetően nem megkérdőjelezett szemantikai-szintaktikai egyneműségét bontja meg a szövegnek. Egyáltalán: a rímek a szavak hangzó szétbontásának az elemi médiumai, amelynek a műveletei egy vers ritmikusan elrendeződő szövegében, a visszhangszerű ismétlődésekben hogyan is állhatnának meg az őt alkotó rímhelyzeteknél: dalom/fájdalom, zöld szín/fölszín, szerteszéjjel/nappal-éjjel/bolond szeszéllyel/halálveszéllyel, halál–arc/álarc, stb, amely példák sora egyben azt is megmutatja, hogy a hangzás kényszere más felosztásokat is megengedne. Visszatérve felszín és mély idézett ellentétéhez: a felületre összpontosító olvasó sem láthat tehát többet, mást, mint a víz mélyén botlóként megjelenített búvár (fent is csupán derengésről lehet szó: „Menj mély fölé derengni”) – mivelhogy a kép a nyelvben a hang korrelátuma: a „minden búvárnak oly nagy / a képe” olvasható akár a képi referencia félrevezető erejére utalás gyanánt is. Miközben épp ennek a szó szerinti, képi referencializálása tudatosíthatja a metaforikus klisében rejlő morális értékelés megalapozhatatlanságát, s háríthatja el a búvártól a gúny modalitását, ennek érvényét: a búvárt a nagy szemüvege teszi nagyképűvé, ennélfogva nagyképű búvárként búvárol a legszerényebb ember (olvasó) is, sőt, hogy mindenki búvár: halandó ember, ki az élet értékét és mibenlétét kutatja, s ki a nyelvi jelentés működésének alárendelődve képi referenciákhoz érkezik el. A nagyképűségben felidézett narcizmus egyben saját lerombolását is rejti, amennyiben a klisé literalizálása az elképedt arcot, sőt a halandóság iszonyata előtt megfagyott arcot is aktiválja az előző sorokban: „fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe.” A legkevesebb, ami ebből tanulságként levonható, hogy minden olvasó szerénységre kell intse magát az irodalom és a halál olvashatatlan titkát és ezek olvasóit olvasva, amely szerénység nem mással, mint az olvasás, azaz az olvashatatlan komolyan vételével kezdődik, aminek pedig elengedhetetlen feltétele itt a kijelentéselv lehető felfüggesztése és a jelentéstani vonatkozások, mozgások ellentmondásos irányaira nyitott figyelem.
Balajthy Ágnes: A tizenkét fejezetből álló könyv a József Attila-versek egy kis csoportjának tüzetes értelmezésére vállalkozik: élet és túlélet, genezis és elmúlás bonyodalmait elsősorban a Majd-versekben, a Szól a telefon…-ban, az Óh boldog az… variánsaiban és a Nem emel fölben vizsgálja, úgy, hogy akár több fejezetben is vissza-visszatér hozzájuk. Olvasásukat előkészíti, kiegészíti és árnyalja még több, egyébként nem feltétlenül a József Attila-kánon középpontjában álló szöveg kommentárja: ide tartozik például a Zöld napsütés hintált, a „s ha nem volt még halálos szerelem” kezdetű töredék, a Két keserves, a Medália, az Éhség, a Biztató. Mégis, a magyar irodalomtudományosság publikálási gyakorlatában ritka az, hogy egy monografikus terjedelmű és igényű kötet a vizsgált alkotások ilyen szűk körére összpontosít. Láttad-e már a versekkel való foglalkozás kezdetén, hogy egy teljes könyvet szentelsz majd nekik? Miért pont ezek a – szintén nem feltétlenül a legkanonikusabb pozícióban lévő – József Attila-szövegek keltették fel az érdeklődésed?
Bónust Tibor: A könyv valójában egy tanulmánynak indult a kutatócsoportunk, az ÁITK biopoétikai projektjébe, a Majd-versekre összpontosítva, elég hamar túlterjedt azonban ezen a korpuszon, s a bevont további versek és a koncepció átalakulása a terjedelmet is előbb egy kisebb könyv, végül a monográfia-forma felé terelték. Ha jól emlékszem, nem voltam a pályázati projektbe hivatalosan, kutatóként beléptetve, így aztán nem volt semmi intézményes kényszer, vállalt elköteleződés a produkcióra, a konferencia anyagából készülő tanulmánykötet leadási dátumán kívül kezdetben határidő sem szorított, egész addig, míg egy másik – általánosabb egyetemi – projekt felé, mely a könyv publikálásának finanszírozását vállalta, nem tettem ígéretet. Mindezt csupán azért említem, hogy jelezzem, az intézményes, külső kényszerek, elvárások, keretek és határidők valamint a kutatói-értelmezői munka kalkulálhatatlan alakulásához nélkülözhetetlen szabadság mindig alkut kell kössenek, s ez nagyon jól van így, már azért is, mert ezek a keretek – ahogy itt is történt – ösztönöznek is egy-egy munka elkészítésére, illetve az időbeli keretek megvonásának a munka ritmusára és intenzitására is jótékony tud lenni a hatása. Az ember ezekbe szocializálódik a tudomány művelőjeként, s a munkát keretező intézményeknek azért mindig van az ilyen alkukhoz kellő rugalmasságuk is: munkahelyem egy év kutatói szabadságot biztosított például a könyv befejezéséhez. Mielőtt tehát a tudománymetria és a bibliometria szerepére és a bölcsészettudományokat is egyre inkább érintő hatékonyság- és produktivitáspresszióra, ezeknek az effektusaira – mindjárt – rátérnék, fontos tudatosítani ezt az összefüggést.
Korábbi munkáim ismeretében talán nem meglepő az alkotások szűk körének szentelt monografikus terjedelem, amit az olvasás szisztematikusságának már érintett módszere(ssége), az adott szöveg kínálta, sőt előírta kontextusokat kipróbáló értelmező tekintetnek a körkörös, a szöveghez, ennek egyes szekvenciáihoz újra és újra, újabb és újabb összefüggésekben visszatérő mozgása indokolhat. Az Élő halál esetében sem arról volt szó tehát, hogy lettek volna előzetesen már végigondolt, tárgyalásra kész kérdéseim és tételeim, amelyek versekre vártak ahhoz, hogy kifejthessem őket, ehelyett maga a kiválasztott/kiválasztódó vers segített ezeket artikulálni, ő vezetett el hozzájuk, a belőle kibomló komplexitásként. (Paul de Man egykori megkülönböztetését igénybe véve: filológusként és nem filozófusként működöm elsősorban.) Ahhoz vezetett el tehát, amit – ezt érintettem korábban – kezdetben, első olvasásaikor még nem látni előre, hanem idővel, az olvasás eseményein, fordulatain keresztül, a munka történésében áll elő, mutatkozik meg. Annak során, hogy a verssel vagy a versnél az ember nagyon sokat időzik, forgatja, mondja magában, oda is hagyja akár rövidebb időkre, hogy aztán az, visszatérve, újabb arcát tudja megmutatni. Ez a lírai és egyáltalán az irodalmi szöveg természete, létmódja és működése (és végső soron a teoretikus alapszövegek, filozófiai, irodalomelméleti és más munkák is így funkcionálnak természetesen): lassú olvasást igényel, ami valójában újra- és újraolvasás, a maga időnként váratlan, revelatív eseményeivel. Némi pátosszal akár odáig is elmennék, hogy a szakmámnak számomra ez ad értelmet, ennek a tapasztalatnak az előzetes sejtelme fordított oda (elég korán, még gimnazistaként) az irodalomtudományhoz (amiről akkor még nem sok fogalmam lehetett, legfeljebb annyi, hogy szisztematikus tudásával segít majd abban, hogyan is kell, lehet olvasni irodalmi szövegeket), és ez tart meg benne hosszú évtizedek óta. Mondhatni, hogy a szoros és lassú olvasás e munkája az, ahol az irodalomtudomány művelése az elemében van, s ahol nap mint nap kockán forog az értelme, a küldetése. Ez a legnehezebb és a legkockázatosabb és ugyanakkor a legélvezetesebb munka – nagyon-nagyon nehéz és rizikós, ami abból is látszik, hogy a szakma elég jelentős hányada – itthon is, külföldön is – boldogan megvan nélküle, sőt, időnként fölöttébb látványos, ahogy mindent megtesz, hogy elkerülje (egész kutatási irányokat hoz létre ennek érdekében: a distant reading is ilyen például); és egyúttal hihetetlenül örömteli, sőt, Barthes-nak igaza van, szinte kéjes is, mikor a kívülről ismert szöveg hirtelen karaktert vált, váratlanul rendeződik újra, miközben benne semmi nem változott, minden egyes sora, karaktere ugyanaz maradt, és mégis teljesen mássá lett. Ismétlés és esemény, rögzített múlt és kalkulálhatatlan eljövő ezzel az intenzitással talán sehol másutt nem tapasztalható korrelációja nyilvánul meg ebben, ahol a pontosság és a szöveghűség, a szöveghez való legszorosabb ragaszkodás nem áll ellentétben, nem ellentétben áll az invencióval és az eredetiséggel, ahogy a legáltalánosabb érvény sem az ellenjegyzés és/vagy tanúságtétel redukálhatatlan egyediségével, úgy is mint személyessel. Ami személyes érintettséget és elköteleződést jelent és nem puszta szubjektivitást természetesen, a kérdések életérdekeltségét, a létmegértés és az önmegértés összetartozását, ami a tudomány művelésének előfeltétele, ám túl is mutat annak keretein.
„Miért pont ezek a – szintén nem feltétlenül a legkanonikusabb pozícióban lévő – József Attila-szövegek keltették fel az érdeklődésed?” – kérdezed. A Pacsirta-könyv és az Édes Anna-könyv is az újraolvasás erejének próbája jegyében íródott, amikor a kánon középpontjában álló, nagyon jelentős és sokat értelmezett szövegek szoros analízise nyomán mutatkozik meg, hogy addigi recepciója nem vagy alig olvasta őket, illetve hogy a szövegek által egyszerre programozott és bennük mégis megalapozhatatlan olvasási műveletek és jelentésalakzatok dolgoztak ott e recepcióban, abban, amit a retorikai vagy textuális olvasás, felismerve e vakság szükségszerűségét, sőt a mű kanonizálásában és különféle (társadalmi) „használataiban” megnyilvánuló jelentőségét, nem szimplán megkérdőjelez vagy érvénytelenít, hanem a maga módján affirmál is. Az efféle újraolvasások következménye értelemszerűen mindig az érvényes kánon megerősítése, és sohasem az átrendezése, nem kevéssé ismert vagy marginális művek bevonása, netán az egyes életművön belüli értékviszonyok újrarajzolása; nem valami olyasmi tehát, ami – maradjunk az ő példájánál – a hatalmas műveltségű és olvasottságú Németh G. Béla művében történik, nagy kiterjedtséggel, rétegzettséggel, diszkurzív erővel és hatékonysággal. A textuális olvasás – talán hívhatjuk így – dekonstruáló műveletei, bármilyen meglepő lehet, nem egyszerűen tagadást vagy felforgatást eredményeznek, de az irodalmi örökség, a hagyomány reaffirmálását, értékőrzést, ha tetszik. A József Attila-könyv szövegelemzései ehhez képest, valóban, nem a legkanonikusabb versekre lettek fölfűzve, amit magam is csak utóbb, az elkészülte után tudatosítottam (hogy miért ezek? erre csak annyit tudok felelni, hogy az értelmező munka során ezek váltak, egyenként kiválasztódva, fontossá, ezek kezdtél el beszéltetni a kérdéseimet), s aminek kétségtelenül az életmű kánonján belüli átrendeződés is lehet a következménye, elsősorban talán az, hogy az eddig gondoltnál nagyobb folytonosság van a kései és a korábbi költői szakaszok poetológiai karaktere között, illetve hogy a Medáliák és a környékén keletkezett versek (ilyen például a Dörmögő) sokkal elmélyültebb értelmező figyelmet igényel(né)nek. A kevésbé ismert vagy kanonizált verseknek ugyanis nem az a szerep jut itt, hogy egyedül, önmaguk(ban) hordozzák egy mindeddig kevésbé ismert képét ennek a költészetnek, azaz, hogy csakis rájuk, általuk lehetne érvényes az a József Attila-kép, ami az Élő halálból kibontakozik. Ennél, legalábbis én így látom, sokkal általánosabb érvényű metapoétika körvonalazódott a versek nyomán, amelyek közül akár a Nem emel föl, akár a Majd-versek azért nagyon is kanonikusnak tekinthetők, nem is szólva arról, hogy lábjegyzetekben, kitérőkben, összehasonlító szövegelemző futamokban és más módokon is számos további vers rövidebb és részleges kommentárját igyekszik adni a monográfia, az Április 11-től a Harmatocskán vagy a Kosztolányin át a Kései siratóig, az Íme hát megleltem hazámat-ig vagy a Téli éjszakáig. (A névmutató mellé egy versmutató is elkelt volna, amire azonban, a nyomdába adás sürgető határideje miatt, már nem volt alkalom.)
Balajthy Ágnes: Jelenünkben a bölcsészettudományokkal kapcsolatban is egyre több pragmatikus, a számszerűsíthető teljesítményre, hatékonyságra, gyorsaságra és produktivitásra irányuló elvárás fogalmazódik meg. Tudatosan igyekeztél szembehelyezkedni ezekkel az elvárásokkal, amikor munkamódszerként csak azért is az egyes verseknél való hosszas elidőzést, a lassú, körkörös olvasást választottad?
Bónus Tibor: Nevezhetjük ezt tudatos szembehelyezkedésnek is akár, sőt talán még inkább ellenállásnak, de éppúgy láthatjuk egyszerűen a nyelv, a szöveg abszolút autoritása s vele az irodalmi szöveg eminenciája belátásából vagy tételezéséből következő hozzáállásnak, egyfajta következetességnek is. Olyannak, amelynek kibontakozása elején, három évtizede még kedvezett, ma már azonban inkább nem kedvez (sőt!), mert alapvetően változott meg, az intézményes környezet.Az egyetemek igazgatásának és adminisztrációjának s vele az értékelésüknek a gazdasági-számszerűsíthető reprezentáció jegyében történő átalakítása és a képzésnek a bolognai folyamatként emlegetett európai egységesítése együtt történtek és szorosan összefüggnek, amint arra Werner Hamacher másfél évtizede papírra vetett egyszerre indulatos (értsd: jogos indulattól fűtött) és éleslátó tanulmányában (Menedékhely. A kutatáshoz és az oktatáshoz való jogról) világosan rámutatott. A számszerűsítés, a kalkulatórikus szempontok agresszív benyomulása a tudományos és oktatási teljesítmény értékelésébe nem találkozott megfelelő ellenállással az európai egyetemeken, így itthon sem, ami a szellemtudományok esetében mindenképpen romboló, az universitas szellemét fenyegető következmények sorát vonta magával. Ezek a digitalizáció kiterjedésével, valamint az egyetemi rangsorok és a tudományos publikációs fórumok számszaki minősítéseinek elurakodásával a kezdetinél is sokkal nagyobb intenzitással és ritmusban alakítják át, külső feltételeiként, kereteként, a szellemtudományok belső működését, voltaképpen a szabadságának a kondícióit és önszerveződését veszélyeztetve masszívan. Olyan értékelés ez, mondja Hamacher, „amely nem a kölcsönösségen és nem szakmai kritériumokon alapul, hanem az „akvirált” „kutatási támogatások” nagyságán, a publikációk számán és az egyetemi órák hallgatói értékelésén”,[10] nem pedig, tehetjük hozzá, a tudósok közösségének egymásról tett értékelő tanúságtételein, megbecsültségük vagy kevésbé becsültségük személyes szakmai tapasztalatain, az ezek képezte konszenzusokon. Mintha maga a személyesség lenne itt száműzve, amiben bizony – s egyáltalán a mérési kritérumok bevezetésével szembeni ellenállás csekély erejében, illetve elmaradásában – alighanem komoly szerepet vihetett a személyesség szubjektívként történő félreértése, sőt az így (félre)értett szubjektivitásnak az önkényesség képzetéhez kapcsolása. Akik ebben az összefüggésben a tudósok közösségén belül affirmálták a számszaki mérce „objektívebb” érvényesítését, talán mára – jó esetben – fel kellett ismerjék, hogy a személyességgel – amely nem puszta szubjektivitás, hanem helyettesíthetetlen szingularitás mindenek előtt, és amely ekként a szellem életét nem akadályozó, hanem éppenséggel tápláló közeg – a felelősség és a szabadság is fenyegetve és megrágalmazva vannak. Algoritmusok, matematikai mérések, gépies normák helyettesítik és törlik el őket, hárítják el vagy tartják távol ezzel az egyéntől, a tudósok közösségét alkotó személyektől, akik nélkül, az ő szingularitásuk nélkül, sem szabadság, sem felelősség nem létezhet. Ki hiheti még, ha balga módon hitte is esetleg valaha, hogy a jótékony objektivitás jegyében és érdekében van megkímélve a felelősségtől és a szabadságtól? Következésképp mindenki (magamat is beleértve természetesen, hiszen egzisztenciális kényszerről beszélünk), mint az idióta, saját magát kénytelen értékelni, azaz önadminisztrációjában megfelelni a számokban kifejezett normáknak, amelyek, azaz a nekik való megfelelés foka, mintegy a publikus és reprezentatív értékét adhatja az ő teljesítményének. (Visszajelzi neki a rendszer például, hogy, az ELTE statisztikái szerint, a különböző területeken mennyivel, azaz hány százalékkal múlta alul [pirossal kapja meg] vagy mennyivel, hány százalékkal teljesítette túl [zölddel kapja meg] az átlagértékeket.) E számokat fokozni, a normákat, átlagokat hozni, azokat felülmúlni, minél többet és minél magasabb minősítésű folyóiratokban publikálni, minél több hazai és főleg nemzetközi konferencián fellépni, és minél nagyobb idézettségre szert tenni – ez lett a legfőbb, mert a mérhető láthatót képező cél, ami kutatói munkájának döntéseire is kihat értelemszerűen. (Sőt, a folyóirat-minősítés ugyancsak az idézettségre s egyéb számszaki adatokra hagyatkozó kritériumai [Q1,2,3,4] is már a szellemtől, a megfigyelhetetlen gondolat dimenziójától elvonatkoztató módon vannak meghatározva, nyilván a standardizáció, az összemérhetőség érdekében. Érték(elés)ük nem az egyes tudományos közösségek olvasói tapasztalatától függ, nem egy így, ezzel kialakított konszenzus következménye [ami természetesen az idézettségben, a hivatkozások számában is megnyilvánul], amihez az ember a maga tájékozódását viszonyítani és igazítani tudná.) A monografikus, nagyobb léptékű munkák, amelyek hosszabb időre kötik le az embert, akár úgy, hogy a konferenciaturizmusát és publikációkat megsokszorozó lendületét is korlátozzák, értelemszerűen megritkulnak, amit mi sem jelezhet látványosabban, mint az MTA reakciója e jelenségre, amikor is az MTMT felületén rövid ideje a tanulmánykötetek nem számítanak egységes kötetként elszámolható publikációnak. Sőt, a kidolgozott magyar értekező nyelv sajátosságai, idiomatikus működése is fenyegetve látszik lenni az angol nyelvi standardizáció kényszere, az idegen nyelvű publikálás kiprovokált előszeretete által. Ami a nemzetközi megmérettetés nagyon is hasznos és releváns mozzanatát célozza természetesen, csak a túlértékelése, jobban mondva az önmagában vétele, azaz a formális, az értelmezés nélküli, puszta numerikus értékelése (voltaképp a láthatóság és a mérhetőség hamis, félrevezető egysége) vezet negatív következményekhez.
Hamacher írja: „A kutatással szemben ellenséges mindenekelőtt már az a feltételezés, hogy a gondolkodás minden további nélkül megfigyelhető, számjegyekkel értékelhető, normák szerint mérhető és értéke statisztikai eszközökkel rögzíthető. De az értékelés imperatívusza éppen ezt, az intellektuális gyakorlat kiszámíthatóságát és ellenőrizhetőségét nemcsak feltételezi, hanem intézményesíti is, ha törik, ha szakad”,[11] aminek a számtalan közül az egyik legkártékonyabb következménye, hogy „demonstratívan elszigeteli az egyéni teljesítményt attól az összefüggéstől, amelyben a közeli és a távoli, nagyra becsült és kevésbé becsült kollégák munkájával áll; a kutatásban és oktatásban érvényesülő kollegialitás eszményét hosszú távon szisztematikusan elértéktelenítik, és egy tendenciájában kutatásellenes szeparatizmust honorálnak hivatalosan.”[12] Aggasztó jelenség, amely egy ideje elég látványos s jól megfigyelhető itthon, a szakma hazai életében is, különösen azzal kontrasztban, ahogy az ember kezdő kutatóként szocializálódott: első munkahelyemen, az MTA Irodalomtudományi Intézetének 20. századi osztályán, a szomszédos Elméleti Osztály kutatóinak részvételével is, havi rendszerességgel vitattuk meg, kollégák, egymás dolgozatait az épp futó kutatási irány (kritikatörténet) tárgyában, az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport ülései hasonló gyakorlatra épültek, ezeken pályakezdő tudósokként voltaképp egymástól (is) tanultuk az irodalmi olvasás, a szoros szövegértelmezés fogásait, nyelvét, egymás dolgozatairól tett értelmező tanúságtételeken, szóbeli és irásbeli ellenjegyzéseken keresztül. Ami, most már jól látszik, azért is volt kivételes, azaz kivételesen szerencsés szocializáció, mert az irodalomértelmező diskurzusok teoretikus dimenziójában az irodalmi olvasás megosztható tapasztalata és műveletei a szakterületi különbségek és kompetenciák elválasztó hatalmát is áthidalhatónak mutatták, ahol az ókorász, a germanista, az anglista vagy a romanista, a középkor, a romantika vagy a 20. századi modernség kutatója is hozzá tud szólni a másik értelmező teljesítményéhez. Az irodalomértelmezés nyelvének e közös alakítása s konszenzualitása persze már a maga idején is ritka adottságnak számított, ma már azonban a szakterületi szeparatizmust ellensúlyozó irodalomteoretikus diskurzusok autoritása is megtörni látszik, méghozzá éppen a felsokszorozott teoretikus irányzatosság révén, ami magukat agonikusan kínáló, öninszcenírozó és ennek érdekében is egymástól élesen elhatárolódó teóriákat jelent, amelyek látványos és felületes, de nem hatástalan önintézményesítő stratégiákkal felszerelkezve próbálnak meghaladottnak és leváltandónak nyilvánítani náluk sokkal-sokkal megalapozottabb, erősebb, szisztematikusan kidolgozott diskurzusokat. Egytől egyig mindegyiknek az mutathatja meg, egy jobban kondicionált irodalomtudós számára, viszonylag gyorsan a hangzatos façade mögötti esendő, lényegében halva született voltát, (a)hogy a teóriától épp a teóriának történő ellenállás mozzanatát igyekeznek elhárítani. Ma már tehát az ezen (gyenge) teóriák közötti egyéni választás szabadságának – önáltató, hamis – képzete is hozzájárul ahhoz a szeparatizmushoz, amit a tudományba agresszíven benyomuló értékelő rendszerek is fokoznak, s amit a szakterületi elválasztottság így még könnyebben tekint adottnak és meghaladhatatlannak. Egymás munkáinak követése, értelmező megvitatása a legkülönbözőbb fórumokon a legtermészetesebb formája volt a tudomány művelésének, amiből mára a konferenciák és a hivatalos szakmai minősítések eljárása maradt, még az egymás munkáiról írt kritikai-metakritikai értelmező szövegek (tanulmányok, recenziók) is ritkaság számba mennek. Tisztelet a kivételnek, de mára oda jutottunk, hogy tanszéki és intézeti kollégák sem olvassák egymás munkáit, nem illetik permanens figyelemmel a többiek irodalomolvasó tevékenységét. Mindenesetre az értékelő kritériumok adminsztratív uralma nem önmagában, hanem a tudományon belüli diszkurzív tendenciákkal is találkozva alakította így a helyzetet, ahol immár aligha lehet szó érdemi alkuról az intézmény és a szellem élete között. Már-már tragikomikus, amikor egynémely kollégámat arról hallom örvendezni, hogy az egyetem szcientometriai algoritmusának kidolgozásába végre mi is beleszólhatunk az intézetünket képviselő kollégák révén, kik igyekeznek plasztikusabbá tenni a bibliometria számszaki viszonyainak mércéjét: elérik például, hogy egy könyv ne egyetlen publikációs tételnek, hanem – most csak mondok egy számot – 5 kritikának vagy 3 tanulmánynak feleljen meg immár. Aki ezt alkunak nevezi, az aligha tudja, mit beszél, és aligha méri föl, mi forog kockán.
Balajthy Ágnes: A számszerűsítés, a mérhető eredmények felmutatásának adminisztratív kényszere mintha együtt járna a közérthetőségre vonatkozó kívánalmak megerősödésével: ezek mögött többek között az az előfeltevés húzódik meg, hogy a bölcsészettudomány akkor tudja igazolni a hasznosságát, ha az általa felvetett kérdésekre egyértelműen és transzparensen megfogalmazott, kifelé is jól kommunikálható válaszokat ad. Hogyan tudsz ezekre az elvárásokra reagálni olyan irodalomtudósként, aki az elmúlt évtizedek alatt egy szakszerű, ugyanakkor nagyon is egyedi, egyediségéről felismerhető értelmezői nyelvet alakított ki, melyet – és ezt a József Attila-könyv is tanúsítja – éppen hogy nem a kijelentéselvűség, a rövidre zárt, erős állítások jellemeznek?
Bónus Tibor: A közérthetőségnek az újabban a tudományunkon belül is feltűnő elánnal terjesztett értékéhez, normájához, ami egyáltalán nem független a standardizálás érintett tendenciájától, ennek a tudomány belső életéből származó elősegítését jelentve, ismét csak alaposan félre kell érteni a szellemtudományok (benne a saját tudományterületük) létmódját, működését (ahogy az a megrágalmazott személyességnek a felelősséggel és a szabadsággal alkotott szoros kötésére is igaz). Újra Hamachert idézve: „az intellektuális teljesítmények a szellemtudományokban mindenkor szingulárisak, és az a feltételezés, hogy a szingulárist mérni lehet, ki lehet számítani, bizonyos egyének számára fenn lehet tartani, míg másoktól el lehet vitatni, ez a feltételezés annyira abszurd, hogy azon nyomban fel kellene adni, mihelyt világossá váltak az implikációi”.[13] Ha van valamifajta, deklaráltan elismert konszenzusa az utóbbi évtizedek teoretikus diskurzusai nyomán az irodalomtudománynak, egy olyan konszenzus, amelynek (akár tartalom és forma elválaszthatatlansága tételének) senki se bátorkodna nyíltan ellene mondani, az az interpretáció kiiktathatatlansága minden olvasásból, a megértés bármifajta aktusából. Az értelmezés elháríthatatlansága, redukálhatatlansága, vele a nyelv és a metanyelv közötti határ rögzíthetetlensége, megvonhatatlansága. A gondolatot is ez teszi megfigyelhetetlenné vagy alig(ha) megfigyelhetővé: a benne mint interpretációban való interpretatív érdekeltség, az, hogy nincs interpretáción kívüli nézőpont. (Azzal együtt így van, hogy a szemléletmódok szisztémakülönbsége a szisztémák, diskurzusok aszimmetriáit is produkálja, amikor is az egyik diskurzusból érthetjük és láthatjuk a másik diskurzus korlátait, miközben ez fordítva már nem adatik meg. Látom, amit te nem látsz – ahogy Niklas Luhmann mondja.) Az interpretáció nem merül ki konszenzuális szabályok alkalmazásában, hanem az értelmező szabad döntését, ennek lehetőségét feltételezi, személyességet, a szingularitás helyét, amely nélkül kérdezés, a tudás nyitva tartása és invenció sem elképzelhető. Gép, számítógépes programok vagy algoritmusok, beleértve a mesterséges intelligenciának elnevezett jelenséget, nem képesek interpretálni, pusztán egy beléjük programozott szabályrendszert működtetnek mechanikusan, gondolkodás nélkül. Ha mint a szubjektivitás önkényétől meg akarunk szabadulni a személyességtől, akkor nem értettük meg, hogy a szingularitás nem szabadság valami ellenében, hanem szabadság valamire, a megismerésre, a szellem megismerő kalandjára, a még nem ismertre, az ismeretlenre, ami egyúttal az ismertnek az átértékelését is magával vonja. Abban az értelemben is, ahogy – mint irodalmi szövegek újraolvasása nyomán – a kívülről tudott, a sajátként ismert mutatkozik meg teljesen újként. Akárcsak az irodalmi szövegek értelmezésében, az egyes kollégák szellemi teljesítményének, tudományos munkájának értékelésében, értékelő megítélésében is a szinguláris tanúságtevő interpretáció eltörölhetetlen feltétel, az igazságosság lehetősége múlik rajta, az etikai dimenzió. A szinguláris helye tehát a programozhatatlan helye, a normák által eldönthetetlennek a helye, az eldönthetetlen próbáján meghozott döntésé (hisz ha előzetes szabályok vagy normák szerint el lehet dönteni valamit, annak gépszerűsége nem nevezhető döntésnek, az sokkal inkább nem-döntés), aminek a további, a derridai dekonstrukcióban végiggondolt aporiáihoz (a döntésnek az önmagának jelenlévő tudatot felfüggesztő, kijátszó hely nélküli helyéhez, a döntés vakságához és passzivitásához például) nem szükséges továbblépni most.
Az irodalomtudomány nyelvről, nyelvi műalkotásokról szóló beszéd, ennek a nyelve, ami tehát, a nyelv a megismerés, a belátás horizontját határozza meg, az irodalom elgondolásának és az irodalmi szövegek olvasásának a lehetőségeit. Azt, amelynek nyitva tartása az újra, a még nem ismertre, nem lehetségesre, a még nem gondolhatóra nem más tehát, mint a nyelv lehetőségeinek, a mondhatónak a kiterjesztése. Ehhez újra csak Hamachert idézve: „A kutatás és az oktatás nem önelégült monologikus tevékenység, hanem ennek az ellenkezője. Az egyik is és a másik is, és a kettő együttese is, egész terjedelmében a mindenkori másnak és másiknak szól. Még nem ismert jelenségek megközelítéseként és olyan címzettek megszólításaként, akik még nem meghatározott beszélgetőpartnerek, a kutatás és az oktatás lényegében nyelvi kiterjeszkedés”.[14] A dialogikusság s a monologikusság nem szimplán ellentétesek tehát, amennyiben a tudomány kérdéseihez való hozzászólás, a gondolat forgalmazásában való részvétel szingularitást feltételez, egy tudós összetéveszthetetlenül egyedi helyét s az ő konzisztens és invenciózus beszédét (monológját, ha tetszik), amely ugyanakkor címzettre apellál, a tudós közössége tagjainak ellenjegyzésére, értelmező tanúságtételére (dialógusra, ha tetszik), melybe nyilvánvalóan az ellenvetés is beletartozik. A szövegek és a bennük beszélők jelentősége az irodalomtudományban az adott diskurzusnak a saját kontextusát formáló, azt kialakító erején is múlik, ami – akárcsak a műalkotásnál – nem vagy nem feltétlenül a kortárs olvasókra tett széleskörű hatást jelenti, hanem eljövő olvasókat, saját olvasóinak a kimunkálását. Ez lehet a biztosítéka úgy egy tudományos diskurzus, mint egy irodalmi műalkotás túléletének. A közérthetőség elvárása ezt téveszti el, ezt is eltéveszti, amikor is valakik a tudósok közösségből a nehézséget, az olvasás nehézségét könnyed felelőtlenséggel megrágalmazzák és a számukra követhetetlennek bizonyuló tudományos beszédnek róják fel. Mi több, a szaknyelv szisztematikus fogalmiságát öncélú belterjességnek és puszta intézményes önlegitimációnak láttatva érvelnek amellett, hogy „ugyanazt közérthetően is el lehet mondani”, amivel tehát az irodalomról való beszéd értéshorizontjának nyelvi feltételezettségét vétik el, azt, hogy az irodalomértelmezés értelemfeltáró és közvetítő nyelve sem átlátszó, s hogy a nyelv közegében itt a nyelvet kell újrafeltalálni a megértés nyelvi eseményeiben, melyek az irodalmi szövegek nyelvének kiaknázhatatlanságát tanúsítják. Jellemzően együtt jár ez az elvárás nemcsak a saját (közérthetőként beállított) beszédük diszkurzív kondícióinak ignorálásával, hanem – ehhez kapcsolódóan – az olvasás és az olvashatóság evidensnek vételével, s ebből következően a jelentős irodalmi szövegek olvashatatlanságának mint olvasásuk előfeltételének a semmibe vételével is. Az ember nem tud mást tenni ezzel az amilyen kétes, annyira magabiztos, amilyen megalapozatlan, annyira széles körben terjedő jelenséggel szemben, mint egyrészt ragaszkodik az irodalmi olvasás nehézségének előfeltételezéséhez s az ebből is adódó módszertani és diszkurzív összetettséghez, ha tetszik, komolyan veszi saját tudományát, ennek kihívásait (ami annak a feltétele is, hogy – s vele önmagát is – kérdőre vonva igyekezzék újraérteni azt), másrészt ha látja, miként telepednek rá e magukat közérthető olvasatnak álcázó félre- és nem-olvasások (melyek nemcsak az olvasást gondolják természetesnek, de vele együtt azt az olvashatatlanságot is, amelyet nem az olvasás feltételének, hanem egyszerű ellentétének vélnek) jelentős irodalmi szövegekre, életművekre (Kosztolányitól Mészölyön át Esterházyig, vagy éppen József Attila kései verseiig vagy mondjuk Medáliák-sorozatáig), akkor artikulálja a fenntartásait, s ha szükségesnek látszik – mert hát egy teoretikusan kondicionáltabb szem számára ezek azért enélkül is szembeötlenek –, akár demonstratívabban mutat rá a tarthatatlanságukra. S mivel ezekben az esetekben az ilyes kritika vagy kritikai „archeológia” önmagában azért nem nagy szellemi kaland, igyekszem csak akkor adni erre a fejem, ha elkerülhetetlen, illetve ha összekapcsolhatom egy-egy jelentős irodalmi szöveg szoros újraolvasásával.
[1] Jacques Derrida, Derek Attridge , „Cette étrange institution qu’on appelle la littérature” = Derrida d’ici, Derrida de-là, szerk. Thomas Dutoit, Philippe Romanski, Galilée, Paris, 2009, 262.
[2] Jacques Derrida, Répondre – du secret. Séminaire (1991-1992). Secret et témoignage. Volume I, szerk. Ginette Michaud, Nicolas Cotton, Seuil, Paris, 2024.
[3] Erről lásd: Bónus Tibor, Irodalmi tudat – természeti és kulturális kód között. Németh G. Béla olvasásmódjáról = Uő, Az irodalom ellenjegyzései. Írások kortárs irodalmárokról, Ráció, Budapest, 2012, 9-57.
[4] Jacques Derrida, Répondre – du secret (Séminaire 1991-1992), 191.
[5] I.m., 422.
[6] Kulcsár-Szabó Zoltán, Boldogtalan beszédaktusok. Tetten érhetetlen szavak 2., Ráció – Szépirodalmi Figyelő, Budapest, 2024, 28-29.
[7] „Művészetben pedig a forma legalábbis egyenrangú a tartalommal. Ha vannak olyan remekeink, melyek a formát föláldozzák a tartalomnak: miért ne lehetne remeklés az ellenkező vonalon is?” Babits Mihály, Esti Kornél = Uő, Esszék, tanulmányok II, szerk. Belia Mihály, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 54. Miért ne lehetne? – nehéz nem kihallani az enyhe gúnyt a kérdésből.
[8] „Még a prózában is a vers isteni könnyűségét, tökéletességét és tartalmatlanságát kereste. Boldog író, aki a gondolat keserves súlyosságából mindig csak éppen annyit tart meg, amennyire szüksége van, hogy az ár el ne kapja hajóját; s nem kockáztatja a gyönyörű futást s tökéletes lengést valami otromba súlytöbblet terhével. (…) feloldatlan rögök nincsenek őnála, se nehézkes magyarázatok. Ahogy a versbeli rím hozza a gondolatot… (…) Az élet igazában megfoghatatlan. Esti Kornél ellensége a mélységnek, s többre becsül egy könnyed és üres, de tökéletesen megcsinált hírlapi cikket valami mély költeménynél vagy töprengő tanulmánynál. (…) Őt könnyű vitorla vitte a gáncstalan művészet sima hullámán, az én hajómban pedig meggyűlt a szomorú súlyag, amelyről Esti Kornél oly megvetőleg beszél. A gondolat, a mondanivaló egyre keményebb terhe, mely oly ellensége a művészetnek, ahogy ő értette a művészetet.” Babits Mihály, Kosztolányi = Uő, Esszék, tanulmányok, II., 522-523.
[9] Németh G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái. A szerep jelentősége Kosztolányi Számadásában = Uő, Századutóról – századelőről. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető, Budapest, 1985, 302.
[10] Werner Hamacher, Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról = Uő, Menedékhely. A kutatáshozn és oktatáshoz való jogról és más írások, válogatta és fordította: Szabó Csaba, Ráció, Budapest, 2019, 43.
[11] I. m., 44.
[12] Uo.
[13] I. m., 44-45.
[14] I. m., 73.
Hozzászólások